Sneider Tamás esküvős videójának napvilágra kerülése után nem árt feltenni néhány kérdést.
Vállalhatatlannak tartja Vona Gábor volt Jobbik-elnök, hogy a Jobbik jelenlegi elnökének, Sneider Tamásnak a néhány évvel ezelőtti esküvői videóján a pártelnök felesége náci karlendítésre emlékeztető mozdulatokat tesz. Való igaz, minden tisztességes, kulturált ember elhatárolódna ettől, még akkor is, ha azt nem a hitleri ideológiába vetett hit, hanem rosszízű humorizálás motiválta.
A videó a kormánypárti sajtóban került napvilágra, nyilvánvalóan azért, hogy zavart keltsen azoknak a szavazóknak a körében, akik támogatják a kormányra leginkább veszélyt jelentő összellenzéki együttműködést. Az utóbbi időszak talán legnagyobb politikai fordulata, hogy a centrális erőteret fenntartó balliberális és korábbi szélsőjobboldali erők közötti szakadékot a rabszolgatörvény-ellenes tüntetések során sikerült áthidalnia az ellenzéknek. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy DK-s és jobbikos pártzászlók alatt vonuljon a tömeg, vagy hogy Gyurcsány Ferenc együtt követelje az ellenzék 5 pontját a jobbikos Jakab Péterrel a Parlament lépcsőjén. Meg is rémülhetett a hatalom ettől a fejleménytől, kétharmados győzelmeit ugyanis a választási rendszer mellett leginkább ennek az áthidalhatatlan politikai távolságnak köszönhette. Épp ezért egyáltalán nem véletlen, hogy mindent megpróbálnak bevetni, hogy megakadályozzák a rendszerellenzék összefogását.
Persze lehet, hogy feleslegesen próbálkoznak, 9 év fideszes hegemónia után az ellenzéki szavazót ugyanis szemlátomást egyre kevésbé érdeklik az ellenzéki pártszínek, mindent felülír a kormányváltás vágya. Ettől függetlenül is lehetnek azonban olyanok, akikben bizonytalanságot kelthet a kormány Jobbik-ellenes kampánya, szóval mindenképp megér egy pár szót a kérdés.
Jól tesszük-e, ha együttműködünk a Jobbikkal Orbán leváltásáért?
Hogy megválaszoljuk a kérdést, először is meg kell vizsgálni, hogy a korábbi radikális párt vajon tényleg megváltozott-e. Néhány évvel ezelőtt Vona Gábor néppárti fordulatát bal- és jobboldali körökben egyaránt cukiságkampánynak gúnyolták. A 2018-as választás közeledtével aztán egyre inkább elcsendesedtek ezek a hangok, nagy fordulatot jelentett pl. Vona Spinoza Ház-beli szereplése és Heller Ágnes filozófus kijelentése a Jobbikkal való együttműködés szükségességéről. 2014-et megelőzően még az is nagy szónak számított, ha a Jobbikot akár egy pillanatra is kiengedték az ellene indított médiakaranténból, mára a még megmaradt ellenzéki médiumok teljesen elfogadhatónak tartják a jobbikos politikusok megszólaltatását/szerepeltetését.
Ennek köze lehet ahhoz, hogy a 2015-ös menekültválság óta a Fidesz lényegében átvette a Jobbik korábbi helyét, és manapság ő viselkedik és kommunikál a nemzeti radikálisok nyelvén. Talán nincs is más lehetősége az ellenzéknek, minthogy (egy időre biztosan) félretegye a Jobbikkal szembeni ellenérzéseit/gyanúit, és pusztán pragmatikus/gyakorlati alapon megpróbálja beintegrálni az ellenzéki táborba. Kérdés, hogy a jobbikosok vajon szintén taktikai megfontolásokból játsszák-e el a megtért demokrata bárány szerepét, vagy
báránybőrbe bújt farkasokként korábbi fasiszta nézeteiket megőrizve arra várnak, hogy átvegyék a NER vezetését?
Kétféle lehetőséget tudunk elképzelni. Az egyik a jóhiszemű értelmezés, az, amit Vona Gábor személyesen is mesél magáról. Eszerint a jobbikosok, bár korábban arról álmodoztak, hogy egy olyan világot építenek fel, mint amilyen Orbáné, saját ideológiájuk elszenvedőiként ráeszméltek annak káros mivoltára. Korábbi monolit és abszolút hitük saját igazságuk megdönthetetlenségében mégiscsak megdőlt, miután nem uralkodtak vele, hanem őket uralták le általa. A másik értelmezés, hogy a politikai logika egyszerűen egy olyan helyzetbe kényszerítette őket, amiben muszájjá vált, hogy eljátsszanak egy szerepet. A tekintélyelvűségre, az atyáskodó paternalizmusra, a komplexusos nemzeti önérzetességre vágyó magyarok keresletét a Fidesz kielégítette, a Jobbiknak tehát új kínálat után kellett néznie, és mivel a balliberális oldalon szintén szélesnek mutatkozott a kínálat, az egyetlen relatíve üres pozíciót a Fidesz korábbi polgári jobbközépiségében találták meg.
Nehéz eldönteni, melyik magyarázat lehet az igazabb, hiszen mindkettőnek megvan a maga logikája. Ahogyan az egyén, úgy egy szélesebb közösség is képes lehet a szembenézésre, a meghasonulásra és a változásra, amennyiben eléggé adottak hozzá a külső feltételek. A NER kétségkívül mindnyájunkat szembenézésre kényszerít; például annak felismerésére, hogy a rendszerváltást sosem egy kollektív törekvésnek, mintsem egy ölünkbe hullott, de igazán soha át nem érzett ajándéknak köszönhettük. Bármi is legyen a válasz a Jobbik-dilemmára, egy biztos: Orbán rendszerében nincs más lehetőségünk,
mint kezet nyújtani a Jobbiknak és szavazóinak, és együttműködni velük a rendszer leváltásáért.
Az ellenségem ellensége jelenleg (még ha kényszerűségből is) a barátom. Nem kell szeretnünk egymást, de egy közös nemzeti minimumban meg kell tudnunk állapodni. Ez a minimum lehet pl. az, hogy mindnyájan szeretnénk egy szabad országban élni. A Fidesz ezt veszi el tőlünk, és ezért kell mindent megtennünk a megállításáért.
