Vissza a jövőbe – vagy előre a múltba

Tarlós István, Budapest főpolgármestere és Köves Slomó rabbi a Budapesti Gettó Emlékfalának avatásán

Most, hogy Köves Slomó eltökélt és rendíthetetlen karakánsággal utasította vissza Vona Gábor félénkségében is megkapó, kedvesen kamaszos, megnyerően és bájosan esetlen közeledését és velejéig őszinte barizós szándékát, érdemes azt is szem előtt tartani, hogy Köves Slomó önnön határozott elutasítását minden bizonnyal visszamenőlegesnek is tekintette.

Így például 2006-ra vonatkozóan is, amikor Köves Slomó mellszélességgel állt ki Tarlós István mellett és önfeledt vígalommal kampányolt neki, cseppet sem zavartatván magát ama ténytől, hogy az általa magas piedesztálra emelt Tarlós István kitörő lelkesedéssel, őszinte hálával és nagyrabecsüléssel fogadta el a Jobbik nyájas és szerelmetes támogatását is, s ezzel megkonstruálván az unikálisnak mondható, amábilis Tarlós – Vona – Köves-tengelyt.

Feltételezhetően a kampány sűrű teendői közepette nem maradt elég ideje Köves Slomónak arra, hogy elmélyedjen a Jobbik politikusainak megnyilatkozásaiban, amelyekben ekkortájt, sokkal inkább, mint manapság – a mostani Köves Slomó veretes szavait idézvén – „a gyűlölet, a gyalázat és nem utolsó sorban a sötétség nyert teret, nem a fény.”

Engem – sokakkal ellentétben – cseppet sem zavar, ha egy egyház vagy felekezet politizál, ez az ő dolguk, s ennek következményeit intézzék el a saját nyájukkal. Mindenkinek jogában áll politizálni, az egyes embereknek éppen úgy, mint a legkülönfélébb közösségeknek.

Ám manapság, amikor szép számmal akadnak egyházak és felekezetek, amelyek akár választási ciklusokhoz igazodva változtatják politikai nézeteiket, pártok iránti elkötelezettségüket, s a regnáló hatalom felé áradó szimpátiájukat, továbbá imakommandóik bevetésének terepét és nehézfegyverzetük irányzékát, valamint amikor Magyarországtól az Egyesült Államokig egyes egyházak és felekezetek politikacsináló tényezőkként vívják nagyon is e világi élet-halál harcukat, a hatalom trónján ülőnek szolgálván, avagy önfeledten lobogtatván egy-egy győztes Caesar zászlaját, mintegy a nagy triumfátor személyében ismervén föl az idők jelét, s a végső birodalom eljövetelének misztériumát, érdemes megjegyezni: abban nincs semmi különös (más kérdés, hogy ez szimpatikus-e, avagy nem szimpatikus), hogy akadnak pártok, amelyek saját korábbi nézeteiket felmondva komoly stratégiai fordulatot vesznek. Ismétlem: nem a szimpátia kérdéséről van itt szó, hanem a politikai racionalitásról, a politikai technéről, a politikai stratégiáról, a politizálás olykor-olykor – tetszik, nem tetszik – szükségesnek mutatkozó velejárójáról.

Sok-sok példát tudnék erre felhozni, innen is, onnan is, a múltból is, a jelenből is, a nagyvilágból is, itthonról is, egészen meglepőket is, ám újra hangsúlyozom: nem szimpátia kérdése ez, hanem a politikai racionalitás (sokszor természetes) részét képező eleme. Majd eldől, mire mennek ezekkel a stratégiai fordulatokkal: hitelesek maradnak-e, avagy épp ellenkezőleg.

Ámde azt is szögezzük le, hogy az egyházak és felekezetek, lényegükből fakadóan, s a szó messze nem politikai, hanem eszmetörténeti-értékrendbeli értelmében konzervatív intézmények, amelyeknek a választási ciklusokkal vagy a regnáló hatalommal szemben, s ha szükséges, azok ellenében kell megőrizniük és továbbadniuk saját hagyományaikat, s tradíciójukból következő értékrendjüket.

Vagyis – jó esetben – itt nincs, nem is lehet szó direkt politikai megfontolásról és politikai racionalizációról, kizárólag a hagyomány következetes és elkötelezett vállalásáról, akár tetszik az a hatalomnak, akár nem tetszik.

Kivételt képeznek persze a „biznisz-egyházak” és a „lélekbiznisz-egyházak”.