Nem mindennapi írást kaptunk Szanyi Tibortól és Gúr Nándortól “REKORD” címmel. Változtatás nélkül közöljük:
“Magyarországnak REndszer- és KORmányDöntésre, azaz sajátos REKORD-ra van szüksége. Méghozzá sürgősen. Az immár halottakban is kifejezett egészségügyi állapotok, gyermekeink elbutulása, továbbá százezrek külföldre menekülése önmagukban is kormányváltásért kiáltanak. A népünk lelkében okozott mérgezés, a nemzeti tudatmódosítás sajnos már eddig is olyan károkat okozott, hogy egyre kétségesebb a kijózanító tragédia nélküli visszatérés az emberi állapotokhoz.
Az európai történelem egészen a II. világháború lezárásáig vértócsáról vértócsára lépkedett, s a pillanatnyi szüneteket még a reneszánsz, a merő humanizmus sem tudta tartóssá tenni. Kivételes vívmány, hogy 1957-ben az európai nagyhatalmak zöme kimondta a béke garanciáját: legyen egység! Mégpedig minél erősebb!
Igen, az európai birodalmak, népek addig lépten-nyomon ellenségek voltak. Hatalmas felismerésnek tekinthetjük, hogy szerencsére őrületes károk ellenére sem tudták egymást (a zsidókat se!) kipusztítani, végül képesek voltak a barátság, az együttműködés mezsgyéjére lépni! Ennek akár mai mikro-üzenete is lehet a hazai demokraták számára, ám most nem erről kívánunk értekezni.
A modern európaiság a közösségi létben nyilvánul meg. Úgy is mondhatjuk, hogy alapból hordozza magában a baloldaliság lényegét. A gondolat azonban ennél univerzálisabb. Minden kihívás dacára erős konszenzus mutatkozik az eddigi vívmányok továbbfejlesztése iránt, amit több politikai választás is megerősített, legutóbb Ausztriában, Hollandiában, majd Franciaországban. Alighanem az évtizedes világválság utáni újjászületés korszakába léptünk.
Az európai trend a tervezett brexit ellenére is bizakodásra ad okot. Ám ha a britek valóban ki akarnak lépni, a tárgyalófelek már most fogadkoznak, hogy a lehető legszorosabb együttműködésre törekszenek a továbbiakban is.
Korunk egyik legélesebb kérdése, vajon mennyire lehet önrendelkezési igényeket fenntartani egy olyan világban, amikor felborulnak a klasszikus versenyhelyzetek, s a közös célok, közelebbről a népvándorlások kezelése, illetve bolygónk létének megóvása kizárólag közös erőfeszítésekkel lehetséges?
Az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, továbbá Magyarország kormányainak jelenlegi válasza az önzésre épít. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban, hogy ennek mindenütt hatalmas ellensúlyt adnak a gazdasági szereplők, valamint a civil mozgalmak. Sőt, a hosszú távú tervezésben éllovas Kína pont a gazdaság és a környezetvédelem terén mutat globális vezetői erényeket, amelyek legyűrni látszanak a fentebb jellemzett csoport politikáit, még akkor is ha például a környezetvédelem terén nyilván sokszor elsősorban ismét csak jól felfogott gazdasági érdekből tesz fontos lépéseket.
Európai kitekintésben is azoknak áll a zászló, akik képesek szuverenitási igényeikből alább adni az együttműködés oltárán. Ezen a ponton viszont elengedhetetlen az Európai Unió (értsd: minél szorosabb európai egység) fogalmának megfelelő értelmezése.
Az EU ugyanis tagországokból áll. Ezt „lebrüsszelezni” dőreség, márcsak azért is, mert az EU „brüsszeli döntései” mögött Orbán Viktor szavazata is ott van.
Az EU közös intézményei ráadásul szétszórtan működnek a különböző tagországi városokban. Például Budapesten is van egy, éspedig az Európai Innovációs és Technológiai Intézet. Az Európai Központi Bank meg Frankfurtban. A végső szóra hivatott Európai Bíróság pedig Luxemburgban. És persze folytathatnánk. Bár Brüsszel az EU legfontosabb székhely-központja, s a döntések zöme valóban ott születik, ám alapvetően a tagországok kormányai, kormányfői által!
Kicsit hasonlatos a helyzet ahhoz, mintha a Fidesz viselt dolgaiért Budapestet tartanánk felelősnek.
Az Orbán-kormány előszeretettel hibáztatja például az EU bevándorlási politikáját, sőt magát Brüsszelt, erősen elhallgatva azt az alapvető tényt, hogy az EU-nak valójában nincs bevándorláspolitikája. Éppenséggel lenne rá igény, csak hát a tagországok kormányai eleddig nem hoztak létre semmilyen közös politikát, valamint ezért felelős intézményt. Ilyenformán a magyar kormányfő sem kezdeményezett semmi hasonlót. A kettős beszéd kommunikációs trükkjét alkalmazó Orbán csak zsonglőrködik. A bevándorlás tekintetében mindössze egy eljárásrend van érvényben, ami azt mondja ki, hogy a vonatkozó kérelmeket ott kell elbírálni, ahol a kérelmező először belépett az EU területére. Pont. Ezen felül mindegyik tagország úgy védi a saját, illetve – bizonyos kötelmekkel – az EU külső határait, ahogy akarja, sőt ideiglenesen akár a belsőket is.
Az EU határait azonban nem csupán külső nyomóerők, hanem belső szívóerők is feszítik. Az ipari, szolgáltatói centrumokban egyre drámaibb méreteket ölt a munkaerőhiány úgy a jól képzettek, mint az írni-olvasni sem tudók esetében, mígnem a belső perifériák folyamatosan sorvadnak. A magyar dolgozók pedig egyre inkább leszakadnak. A minimálbér magasabb, és annak nettó összege is nagyobb a többi visegrádi országban, mint Magyarországon. Sajnos nem kérdés, hogy milyen irányba sodródik az ország az előrevetített kétsebességes Európa térképén.
Az EU, mint közös intézményrendszer tehát csak azért tehető felelőssé, amivel a tagországok kormányai ténylegesen felruházták. Ilyen az agrárpolitika, a kereskedelempolitika, a versenypolitika vagy a regionális politika. Nem mintha ezek tökéletesen működnének, de még mindig jobban teljesítenek, mint a nemzeti hatáskörben tartott egészségpolitikák, szociálpolitikák, oktatáspolitikák. A jogállamiság és a szabadság dolgában a tagországok egymás bölcsességére hagyatkoznak, így e tereken nincs közös kényszerítő mechanizmus, legfeljebb „szóvátétel”.
Lássuk be, a hangzatos név dacára az Európai Unió messze nem unió, azaz még nem igazi egység. Azonban sok vívmány van, ilyen az egységes belső piac, a szabad belső mozgás és – részlegesen – az euró, jóllehet mindezek közül a még teljesen be sem fejezett belső piac a legkifejlettebb. Noha jelenleg a bankunió és az energia unió egyaránt a végső simítások tárgya, még elképesztően sokat kell fejlődni az élet ezeregy területén.
Amint a tökéletlenségek okán Magyarországot nem gondoljuk a kukába vágni, úgy Európát sem szabad. Mindazonáltal vétkes felelőtlenségnek gondoljuk olyanokért hibáztatni az EU-t, amiben a tagországok még csak lapot sem osztottak neki (pl. a fentebb említett bevándorláspolitika).
A felelősségünk sokkal inkább abban áll, élünk-e a közösség ránk bízott (pénzügyi) erejével, azaz képesek vagyunk-e például a magyar vidéket felkarolni, a fiataloknak hitet és garanciákat adni a szülőföldön érvényesülés dolgában.
Ezért ajánlottuk közös európai kifejlesztésre az ún. „Okosfalu” koncepciót, amelynek hazai műhelyeit ugyancsak létrehozzuk. Tudjuk azonban, a mai magyar politikai és kormányzati rendszerben esélyük sincs az országot és a népet felemelő ügyeknek, ezért ezt a rendszert, ezt a kormányt meg kell dönteni centrális erőterestül, NER-estül, mindenestül.
Mi, szocialisták azt vállaljuk, hogy az orbánisták kezéből kicsavarjuk hazánk jussát, s odatesszük, ahol mindenki méltó módon hozzáférhet.
Gúr Nándor,
Szanyi Tibor”
