2017.08.29. 8:56 VÉLEMÉNY
A magyarok nagy szabadságharca, melyet Orbán 2010-ben meghirdetett és amit minden évben megvív, tegnap végérvényesen elesett. A Putyin elnökkel közös sajtótájékoztatóból egyértelműen ez látszik, úgyhogy itt az idő elvtársak, valaki szóljon Orbánnak, hogy ennyi volt, kész, lehet hazamenni.
S bár soha nem volt Orbáni szabadságharc, ez csak a Fidesz párhuzamos világában létező szimbolika része, annak mégis pont a főnök vetett véget tegnap – ünnepélyes keretek közt.
Mert mi is volt a találkozó legnagyobb tanulsága? Hát ez. A mézes-mázas dörgölődzés, amit Orbán leművelt, no az kérem miden csak nem szabadságharc. Amit láthattunk a kettőjük viszonyrendszeréből, az egy nagyon egyszerű kép, egy nagyon közérthető állapot: Így néz ki kérem, amikor a nagyfőnöknek puncsol a beosztott.
Aki már valaha is dolgozott életében az bizonyára szembesült már azzal, hogy egy-egy kolléga, hogyan próbál meg nyalni a főnöknek, és ha megnézi az alábbi videót akkor az agyában, az ilyen helyzetek felismerésére precízen kalibrált seggnyalás-észlelő-visszajelző vakító zöld fénnyel fog villogni, méghozzá olyan intenzíven, hogy hányinger és a szánalom érzése egyaránt fogja el az illetőt.
Az Index össze is szedte, hogy milyen szinten folyt az önfényezés Putyin részéről:
- ez persze nem foci, de ez is jó sport”
- „elmondom majd az elméletet” (a judóra utalva)
- „társszerzője vagyok ennek a könyvnek”
- „amúgy ez nagyon népszerű sport”
Orbán pedig miután megtalálta helyét a fotelben ilyen szinten nyomta a szervilizmust:
- „én úgy tudom, te írtál is egy kis könyvecskét róla” (a judóról)
- „szoktak belőle idézni Magyarországon, hogy Vlagyimir Putyin azt mondta a judóról, hogy…”
- és végül: „Próbálok tanulni.”
Ez a kis közös sajtótájékoztatónak beállított Putyin-fényezés hazánkra nézve gáz, a saját szavazóikra nézve pedig még annál is gázabb, mivel őket gondosan trenírozta Putyin legjobb magyar tanítványa arra, hogy „szabadságharc”. Aztán mikor tényleg egy hatalom szorító markában a haza, akkor meg megy ez a nyájas dorombolás.
Amit láttunk, az a legsötétebb Rákosista időket idézi, kábé mikor a nagy Sztalinelftárs fogadta a kiskopasz elvtársat. Az Úristenadta nép a baráti propagandán keresztül átérezhette, amit Rákosi elvtárs érezhetett a nagy Sztalinelftárs fényében fürödve: A nagy Sztalinelftárs baráti szeretettel és elftársi gyöngédséggel fordult legjobb tanítványához, aki itta minden szavát mint egy kiscica az anyatejet, jegyzetelt, és közben pillangókat érzett a gyomrában repdesni, mikor a nagy Sztalinelftárs életművéről feltehetett három vagy négy kérdést.
Ilyenkor a kis Rákosielftárs izgatottan várta, amíg a tolmácsok lefordították Sztalinelftárs számára a harcos magyar alákérdezéseket. Matyi – néha ugyanis keresztnevén szólította őt a nagy Sztalinelftárs, és Matyinak ezzel az égvilágon semmi baja nem volt, még úgy sem, hogy ezt a gesztust nem viszonozhatta – szóval Matyi jól bánt a szavakkal, ezért akár tízet is össze tudott kapcsolni belőlük egy egész mondattá. Sajnos mivel oroszul nem tudott, ezért izgatottan figyelte, milyen hangokat tud felismerni. Volt benne sok „ZS” meg „R”.
Ámult, hogy milyen furcsa és érthetetlen neki ez a nyelv. Ámult azon is, hogy miután feltette kérdését az sokkal hosszabbnak tűnik oroszul, mint magyarul. Zavarában elpirulva nevetgélt ő is, midőn a tolmács immár oroszul a nagy Sztalinelftárs fülébe súgta a feltett kérdést, közben orrukon takonygömböket felröhögve néztek össze egymásra és néha lopva a kis Rákosielftársra, hogy aztán újra felhorkanjon egy-egy elfojtott kacaj. A kis Matyika pedig hahotázott, és így nevettek együtt, egymás nevetését taknyosabbá és harsányabbá téve, mert Matyika élvezte, hogy végre együtt nevethet a nagyokkal, mert tudta, hogy most végre nem rajta nevetnek. Pedig de.
Rákosielftárs szerepében: Orbán Viktor
