Hosszú Katinka és huszonéves amerikai férje jót derültek a valóban szellemes áprilisi elsejei tréfájukon, amiben közölték a nagyérdeművel, hogy saját irodát kapnak a Parlament épületében és ott folytathatják a marketingtevékenységüket – he-he, pedig nem is, csak vicc az egész.
A vicc az, hogy hihető.
Gondoltuk volna ’89-ben a Hősök terén elhangzott, szovjet csapatokat (ki)ostromló beszéde után, hogy az agresszív komplexusoktól terhelt fiatal politikus bő két évtized múlva oroszpincsi lesz..? Ugye nem, aztán mégis így lett.
Komolyan gondoltuk volna amúgy, mondjuk 2004-ben, hogy bő egy évtized múlva az Európai Unió ellen uszítja Magyarországot annak vezetője..? Gondolta a fene, aztán mégis ez lett.
Elhittük volna még mondjuk Göncz Árpád idejében, hogy egy simlizős, de legalább műveletlen, bár rugalmas gerincű sportoló a székébe ülhet és a Magyar Köztársaság elnöke lehet..? Gondolhattuk egy frászt, aztán mégis országvallássá tette megalázóan a hazugságot.
Gondoltuk volna úgy 4-5 éve, amikor a tévében ripacskodott Csiszár Jenő, hogy nyelvvizsga nélküli konzul lehet havi kétmillióért Milánóban..?
Ugye nem.
Vagy hogy akárcsak Caligula kedvenc lovából konzult, egy seggnyaló sportzsurnalisztából állomáshely nélküli kamunagykövetet csinál a miniszterelnök, pusztán azért, mert focimániás..? Fel sem merült volna ilyesmi régebben, jobb helyeken a nyakánál fogva hajítják ki a kocsmából az ilyen szereptévesztésben pattogó mitugrászokat.
Vagy mondjuk megúszta volna-e pszichológiai kivizsgálás nélkül bárki, ha 20 éve – de legyen tíz akár – azzal áll elő, hogy a legsötétebb rákosi-időket megvalósítva életre keltik a sztahanovizmus derék hagyományát és egy szimpla gázszerelő lesz az ország egyik leggazdagabb embere, a császár kincstárnoka, messze túlszárnyalva a sosemvolt kommunizmus legidealisztikusabb megzenésítéseit is..?
Nem, nem, soha. De legalább körberöhögtük volna és rendelünk neki még egy kört.
Nos, hát ezért nem olyan kacagtató az önmagában roppant szellemes április elsejei tréfa, amivel Hosszú Katinka és amerikai férje meglepett minket és a legkevésbé sem elítélhető módon többen komolyan is vették – hogy a mai naptól a vállalkozásuk a Parlamentben kap lehetőséget a további üzleti tevékenységükhöz.
Egy cseppet sem vicces, mert akár igaz is lehetne. Elvégre például a 60-100 milliárdos Duna Aréna úszócsarnokot nem úgy kezelik már-már, mintha nekik építették volna..?
Nem ők érték el minimum miniszteriális szinten, hogy huszonév után menesszék a számukra ellenszenves úszószövetségi elnököt..?
Minden tisztelet a bámulatos eredmények előtt – de azért mégis csak egy sportolóról lenne szó.
Mindez egy cseppet sem vicces egy olyan országban, ahol még a falusi polgármesterek közt is mer – nem egy, nem kettő – uniós pénzből úgy lopni panzióra, menedékházra, falusi turizmusra, kitartott szeretőkre, kurvákra, hogy szemrebbenés nélkül néz utána a tükörbe – hiszen ezt csinálják „fent” is, csak többől és nagyban.
Mindez egy cseppet sem vicces egy olyan országban, ahol egy jóeszű parasztgyerek a Parlamentből a budai Várba költözik 100 milliárdokból, mert csak – ehhez van kedve és zsebében az ország pénze, amiből költhet erre a hobbijára.
Talán Londonban vagy Amszterdamban tényleg önfeledten nevethetnénk egy kiegyensúlyozottan citoien szellemű társadalomban, de itt, ma s pont olyanoktól, akik vannak olyan lábszagú kapcsolati rendszerben a dzsentroid potentákokkal, hogy kis unszolásra talán el is érhetnék azt a parlamenti irodát – nos itt egy ilyen áprilisi tréfán nevetni csak olyan önfeledtséggel lehetne, ahogyan Heinrich Höfgen tudott a Klaus Mann megírta Mephisto-ban.
Míg bele nem fagyott a kacaj.
