Egy olyan történetet tárunk az olvasók elé, ami az egész egészségügy jelenlegi működését tökéletesen szemlélteti. A forrásunk névtelenséget kért, de amennyiben bírósági határozat születik arról, hogy egy esetleges tárgyalás során ki kell adnunk, természetesen megtesszük, tehát a sztori valós.
Egy barátom régóta küszködött már a derekával, menni is alig bírt. Szakorvoshoz fordult, aki újabb vizsgálatokra küldte, és kiderült: gerincsérve van, amit egyértelműen műteni kell, máskülönben a fájdalmai nem múlnak, illetve le is bénulhat. Vállalta a beavatkozást, azonban egy végeláthatatlan várólistára került. Egy hónap után már annyira rossz volt az állapota, hogy felhívta a kórházat, ahol azt mondták, sajnos sok a beteg, semmiképp nem tudják előbbre hozni a műtétet.
Mivel a barátom állapota folyamatosan romlott, eszébe jutott, hogy ismer valakit, aki jó viszonyt ápol az egyik főorvossal, ezért felhívta, hogy nincs-e rá mód, hogy előbb bekerüljön. Hamarosan jött a telefon: „holnap mehetsz műtétre, elintéztem, de ne felejtsd el megköszönni a főorvos úrnak!”
A köszönet alatt tudjuk, hogy mit értünk, mert mindannyian megköszönjük, mert itthon ez a szokás. Vizitdíj nincs, köszönet az van. Borítékban, vagy már csak simán zsebből zsebbe. Azért keresett meg az érintett, mert ugyan ő is protekció révén került előrébb a várólistán, felháborítónak tartja, hogy akinek nincs borítékja és ismerőse, az akár le is bénulhat, mert az egészségügyi ellátórendszer nem biztosítja számára a megfelelő ellátást.
„Intézetünk történetét méltán övezik legendák: jó hírünket az elmúlt évtizedekben sok gyógyult beteg vitte magával szerte az országba és a nagyvilágba. A mögöttünk álló több évtizedes „Amerikai úti” hagyomány máig példát jelent számunkra: szeretnénk ezt a szakmai örökséget minél több beteg számára segítségül ajánlani, és gyógyító munkánkkal nap mint nap tovább építeni” – írják az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet honlapján.
Még ez a szöveg is megtalálható a weboldalon: „Az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet a hazai idegsebészeti szakma csúcsintézménye. Szakterületük specialistáinak számító orvosaink nagy elhivatottsággal végzik munkájukat, amelyet felkészült szakdolgozók segítenek.”
Ez volt az intézmény, ahova protekció révén, némi köszönettel bekerülhetett a történetünk forrása. Ez a hazai idegsebészti szakma csúcsintézménye. Csúcsorvosokkal.
Itt azonban nem az intézmény a ludas, hanem maga a rendszer. Egy embertelen, beteg, pénz nélkül fenntartott egészségügy.
