„Kövezzetek meg nyugodtan..!” – a zaklatási ügyről indulatmentesen

Jogász vagyok, nem tehetek róla. Arról persze igen, hogy jogász vagyok, csak arról nem, hogy sok mindent másként látok, mint a „normális” emberek. Nagyon bátor tettnek tartottam Sárosdi Lilla első, második és talán még a harmadik megszólalását is.

Imponáló őszinteséggel tárta fel, mi történt vele 20 évvel ezelőtt. És vagy háromszor el is mondta, hogy nem akarja megnevezni azt, aki abuzálta, mert a jelenségre akarja felhívni a figyelmet. Nem értem, miért gondolta meg magát. Mi volt az indítéka akkor, amikor már nem a jelenség feltárása volt fontos számára, hanem Marton László megnevezése.

És most jöhet a kövezés, mert többen gondolják úgy, hogy helyesen tette, mint ahányan – talán velem együtt -, hogy nem. Megmondom, miért gondolom így. Számos beszámolóból kiderült, hogy hány másik rendező, filmes, sőt rendező-szakos főiskolás, énekkarvezető, „aranykezű” mérnökember követett el hasonló szeméremsértéseket. Mert jogilag ezeket a cselekedeteket így hívják. És maximum 2 évig terjedő szabadságvesztés jár érte. Nem életfogytiglani megszégyenítés.

Miért nem tudjuk például annak a másik férfinak a nevét, aki a fehér Mercédeszben ugyanolyan szeméremsértést követett el, mint Marton.

Csak nem azért, mert ő nem egy olyan közismert ember, mint a főrendező? Pedig Sárosdi Lilla tudja ki ő, nem csak azért, mert anno be is mutatkozott neki, hanem azért, mert ő maga állította, hogy valaki most ismét megmondta az illető nevét. Akkor? Ő miért nem érdemli meg, hogy ugyanúgy szégyenpadra ültessék?

És vajon mi közöm van nekem és a világnak ahhoz, hogy milyen „pici löttyedt hímtagja” volt 20 évvel ezelőtt Martonnak? Ez is hozzátatozik egy – nem kétségesen – létező jelenség társadalmi megvitatásához? Nem inkább megalázó és a téma szempontjából totálisan érdektelen ízléstelenség?

Persze, ha Marton „életfogytiglani” elkövető, mert hogy jelentkeztek olyan sértettek is, akikkel szemben 5 éven belül követett el szeméremsértést, úgy más a helyzet. Ha velük szemben is olyan cselekményt követtek el, mint amilyenről Sárosdi Lilla számolt be (Btk.: „aki magát nemi vágyának felkeltése vagy kielégítése céljából más előtt szeméremsértő módon mutogatja, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”), az ilyen magatartás közvádra üldözendő. Magyarán, ha a nyomozóhatóság a bűncselekmény megalapozott gyanúját észleli, hivatalból indít eljárást. Persze csak az elévülési időn belül. Ám ha a cselekmény „csak” abban nyilvánul meg, hogy az elkövető „mással szemben olyan szeméremsértő magatartást tanúsít, amely a sértett emberi méltóságát sérti”, – már pedig több sértett beszámolója erről szól (fogdosás, fogdosásra rábírás, stb.) – akkor az magánindítványra üldözendő és nem hivatalból. A magánindítványt pedig „attól a naptól számított harminc napon belül kell előterjeszteni, amelyen a magánindítványra jogosult a bűncselekmény elkövetőjének kilétéről tudomást szerzett.”

Lengyel Anna írta: „Érett demokráciában pedig már rég arról szólna minden második komment a színműs felfüggesztési követelés alatt, hogy emberek, az ügy már régesrég elévült! Milyen kivizsgálásról beszéltek?” Ő pedig „normális” ember, nem jogász. És mégis visszarettenti az a lincshangulat, ami most egyetlen ember ellen irányul.

Persze, mi, nők sem vagyunk egyformák. Sem 18 évesen, sem igazi felnőttként. Némelyikünk már 18 évesen is tudta, nem okos dolog beülni egy autóba, felmenni kettesben egy férfi lakására, mások talán nem. És ez nem áldozat hibáztatás! Én is úgy gondolom, hogy ez nem jogosítja fel a férfit arra, hogy visszaéljen a helyzettel.

Sokrétű ez a probléma, és álságosnak tartom, hogy egyesek legszívesebben megköveznék azokat, akik több szemszögből próbálják körüljárni a történteket.

Én a gyerekeimet egészen kicsi koruktól arra neveltem – és ezzel bizonyosan nem voltam egyedül – hogy ne álljanak szóba idegenekkel, ne higgyék el, hogy én olyan emberrel üzenek nekik, akit ők nem ismernek, ne menjenek fel egyedül senki lakására, és ne higgyenek el bármit a felnőtteknek. Az egyik megfogadta az anyai intelmeket, a másiknak mázlija volt. De hogy ezek az intelmek a kisagyuk zugában nagyobb korukra is megmaradtak, abban biztos vagyok. Mint ahogy abban is – és ez bizony már a viktimológia területe – hogy a családnak, a gyerekkornak, a szülőkkel való kapcsolatnak jelentős szerepe van abban, hogy kiből lesz áldozat, vagy, hogy ha már áldozattá vált, miként tudja feldolgozni a vele történteket.

A viktimológia az a tudomány, amelyik azt állítja, hogy az áldozat személyisége, viselkedése, életkörülményei is hozzájárulnak a sérelmére elkövetett bűncselekményhez. És ez nem azt jelenti, hogy az áldozat „tehet arról”, hogy sértetté válik.

Hiszen áldozattá válhat valaki a foglalkozása, vagy csupán a bőrszíne, vagy akár politikai nézetei miatt.

Az áldozattá válás okainak felderítése ugyanolyan feladata egy társadalomnak, mint a bűnözés elleni küzdelem. Ezért is furcsállom azt a Facebook bejegyzést, melyet egy általam igazán nagyra becsült sértett tett közzé, nevezetesen, hogy mindazokat letiltja saját oldaláról, akik az áldozatok magatartásáról is szót ejtenek. A későbbi, hozzá nem méltó obszcén kiírásáról inkább már nem is szólok. Ami azoknak szól, akik nem ugyanazt és nem ugyanúgy gondolják, mint ő. Biztos vagyok benne, hogy egy igazi társadalmi vitának nem ez a módja.

Számos névvel, vagy név nélkül elmesélt történetből számomra az derült ki, hogy Marton – elfogadva igaznak a beszámolókat – a tekintélyét, pozícióját, az őt körülvevő áhítatos tiszteletet használta ki. Olyanoknál is, akik még csak nem is függtek tőle igazán, hiszen még főiskolások sem voltak, csupán a színházért rajongó fiatalok.

És ez a másik szempont, amit meggondolásra érdemesnek tartok. A feltétel nélküli rajongást, a mérhetetlen tekintélytiszteletet. Miért ájulunk el rögtön a „Nagyember” társaságában? Miért veszítjük el a józan ész kontrollját, csupán attól, hogy egy hírességgel hoz össze a szerencsénk, vagy inkább szerencsétlenségünk?

Miért gondoljuk azt, hogy bármit el kell tűrnünk pusztán azért, mert az a másik „Valaki”?

Ha ez a “Valaki” a kezünket odaszorítja magára, ahová mi nem akarjuk, miért nem húzzuk el és ülünk három sorral arrébb? Ki és mikor nevelte belénk a feltétel nélküli odaadást akkor is, ha észleljük, hogy a „Nagyember” ocsmányul viselkedik? És most már nem csak a konkrét esetekről beszélek. Azokról is, akik bármilyen sületlenséget, hazugságot elhisznek, ha azt az a bizonyos „imádott Valaki” mondja. Mert az élet más területein, például a politikában is a feltétel és kritika nélküli tekintélytisztelet áldozatai vagyunk. Nekem egy volt egyetemtársam (sajnos már nincs köztünk) egy profán, de kézenfekvő példával oldotta fel a félelmetes professzor előtti vizsgadrukkomat: „arra gondolj, hogy pont ugyanúgy nyög a WC-n szaráskor, mint te”.

Csutka István, a sokszor kitüntetett színművész, táncművész – szintén zaklatás áldozata – írta az alábbi sorokat: „Persze, nem kötelező partnernek lenni ezekben a helyzetekben, fel lehet állni és elmenni, már ha engedik az embert…, vagy van hozzá elég bátorsága és ereje… Sokan mások sem engedtek a nyomásnak, vagy szintén felléptek ellene, még akkor is, amikor tudták jól, ha ellenállnak a munkanélküli lét vár rájuk, vagy álmaik törnek apró darabokra.”

Azt viszont őszintén remélem, hogy Sárosdi Lilla legutóbbi megszólalása nem talál értő fülekre. Ő most már azt szeretné, hogy a szeméremsértés soha el nem évülő bűncselekmény legyen. Épp úgy, mint mondjuk a terrorcselekmény, a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés, vagy a háborús, és emberiesség elleni bűntettek, hogy csak néhányat említsek.

Bármekkora is a botrány, azért tartsunk mértéket!


Ossza meg ezt a cikket és kövessen minket facebookon, nekünk ezzel segíthet.


Tisztelettel köszönjük!
A PestiBulvár csapata