Tudod, Balázs, annak idején a nagyapám vitt magával először focimeccsre. Kispesten nőttem fel, kézenfekvő volt hát, hogy Honvéd-drukker lettem. Olyan játékosok kergették akkoriban a bőrt arrafelé, mint Pintér Sanyi, Kozma Misi, Weimper Pista, Gujdár Sanyi. Fel tudnám sorolni a teljes összeállítást, de most nem ez a lényeg. Nagyapám sokat mesélt a háború előtti nagyokról és az Aranycsapatról, őket sírta vissza. Pedig a hetvenes-nyolcvanas évek Honvédja sem volt rossz, kudarcként éltük meg akkoriban azt is, hogy a csapat nem jutott a legjobb négy közé az UEFA Kupában (1979). Persze, akkoriban még a Tatabánya is meg tudta verni a Real Madridot. Mégis, nagyapám generációjának volt kit visszasírni.
Apámnak is: ő Farkast, Göröcsöt, Benét látta volna szívesen a pályán, a hatvanas évekből. Néha együtt nevettek azon, hogy a mai gyerekek (mármint az akkoriak, tehát én, ott, a nyolcvanas években) már csak Nyilasit, Törőcsiket, Fazekast láthatják, pedig ők már nem az igaziak. Bizony, nem az igaziak, hiszen a ’82-es VB-n 10-1-re megverni El Salvadort nagy dolog, de összességében nem tudták beérni a régi nagyokat.
Aztán jött, amit én sírhatok vissza, a nyolcvanas évek, Détárival, Esterházyval, Kiprich Jóskával és a többiekkel. Csúnya vége lett, ott Mexikóban, de egészen 2016-ig azt gondoltam, hogy soha többé nem lesz ilyen jó a focink. Aztán tavaly nyáron az EB-n elhittem, hogy nincs vége, hogy titeket is vissza fog majd sírni egy generáció. De nem, Balázs, nem fog.
Senki, soha nem fogja visszasírni az Andorra, Luxemburg, Feröer csúcshármas elleni teljesítményeteket. Igazuk volt a válogatott ultráinak: vegyétek le a mezeteket!
Azt mondtad a Nemzeti Sportnak, hogy „az egyik korábbi játékostársam mondta, neki elég, ő olyan korban van, hogy inkább elköszön. Ezt megértem, tiszteletben tartom. Csakhogy azt is hozzátette, ő nem akarja senki elől elvenni a helyet. Na, ezen már fennakadtam, és megkérdeztem: ki elől, mondd már meg nekem?! Félre ne értsen, nem másban keresem a hibát, megvan a magam felelőssége a kudarcokban, de jöjjön már valaki, és tépje le rólam, rólunk a mezt!”
Balázs, csak egy kis alázatot mutass, kérlek! Mutasd a szurkolókkal, az elődökkel, és azzal a csodálatos játékkal szemben, amiből piszok jól élsz.
Hidd el, lesz, aki letépje rólad a mezt: szurkolónak hívják.
Úgyhogy tegyél meg nekünk egy szívességet, ne aggódj a magyar foci jövőjéért, hanem tegyél érte! De állj meg egy pillanatra, még nem végeztem.
Ne a pályán tegyél a magyar fociért, hanem a pályán kívül. Magyarul: húzz el a francba, és add át a helyedet olyanoknak, akik talán nem annyira tehetségesek, mint te, viszont alázatosak, és szeretnek focizni!
Te meg legyél „sztár” valamelyik jól fizető, de sehol nem jegyzett csapatnál, ahogy évek óta csinálod.
