Semjén Zsolt – sokak meglepetésére és megrökönyödésére – a minap egy Trianon-megemlékezésen a mindenkori nemzetellenes belső árulókról, a hazát az ellenség kezére átjátszó szabadkőművesekről beszélt, az örök belső idegenekről, akiknek ez az ország és ez a nemzet se ingük, se gatyájuk.
Miért a csodálkozás? Nincs semmi új abban, hogy a (se nem) Keresztény (se nem) demokrata (se nem) Nép (se nem) párt örökös vezetője, aki a szakmai hibáktól hemzsegő és trehány módon összeollózott-összelopkodott diplomájával még a plagizáció területén sem volt képes maradandót alkotni, most megint (ki tudja, hányadszor?) kódolt zsidózni méltóztatott egy jóízűt.
Elfeledtük volna, amikor ugyanez a Semjén az SZDSZ apropóján a kisgyermekeket megrontó szakállas bácsikról értekezett? Elfeledtük volna, amikor az abortuszt azonosította a holokauszttal? Elfeledtük volna, amikor az övétől eltérő vallást gyakorlók felekezeteit „extrém szektáknak” minősítette, s liturgikus gyakorlatukat gúny tárgyává tette?
Elfeledtük volna, amikor himmleri eszmeiségű gondolatokkal ékítette retorikáját? „Van, aki gyermekeket nevel, van, aki disznókat” – mondta, felidézve Himmlernek a terhességmegszakítás apropóján elhangzott fertelmes fordulatát: „az egyik kutyát tart, a másik gyereket”. Elfeledtük volna, amikor sanda célzásokkal utalt az országban tartózkodó „idegenekre”, a „mindenkori labancokra, akik alig várják, hogy a gallérunk mögé pökjenek”?
Érdekes alak ez a Semjén.
Néhány év, s politikai pályafutásából legfeljebb annyi marad majd meg, hogy időnként belovagolt egy-egy erdélyi városba, hogy vadászérdekeltségeinek megfelelően időnként törvényt terjesztett elő egy-egy, addig védett, de attól kezdve levadászhatónak minősített madár kilövési engedélyezéséről, s hogy ő volt az, aki önfeledt tapsikolás mellett, idvezült mosollyal volt képes vizslatni hűséges kutyaszemeivel, akár ülve, akár állva, akár hasmánt fekve, ám mindig kizárólag fölfelé tekintve a nála legalább két fejjel alacsonyabb miniszterelnököt.
Semjén sokszor büszkélkedett azzal, hogy ő és a KDNP a Magyar Katolikus Egyház lándzsájának hegye. Nem tudom, hogy ez ma is így van-e, de ellenkező jelzés egyik féltől sem érkezett. Akkor hát, nekik legyen mondva!
Meglehet, épp egy ócska, kifuserált, rozsdamarta, elgörbült, kicsorbult, életlen hegyű lándzsára van szükségük…
