“Alacsony családi háttérindex” – Palkovics álmában csöngetett picit

A Magyarországon meghonosodott új nemzeti szótár magvas örökbecsűvel gyarapodott.

Mivel az ország, ahogy azt minden lehető módon és alkalommal a szánkba is rágják, rettentően jól teljesít, ezért a kormánypárt megszólalásaiba nem ildomos a továbbiakban a „szegénység” szót használni. Helyette találta ki az „agytröszt”, hogy ezentúl „alacsony családi háttér-indexű”-ként emlegetik hazánk lakosságának nem kis részét.

Palkovics László, az oktatásért felelős államtitkár így nyilatkozott a témában:
„(…)Nagyon magas azon gyerekek aránya, akik azért nem jól teljesítenek a méréseken, mert a családi háttérindexük alacsony. Vagyis ezekben a családokban nem a tanulás az első”.

suli2

Vagyis, ha ez esetben el is tekintünk az ok-ta-tá-si államtitkár tökéletesen magyartalan fogalmazásától az akkor is kiderül, hogy Palkovics – és megválasztott kormányunk Orbánnal az élén – úgy gondolja, Magyarország siralmas teljesítménye az oktatással összefüggő nemzetközi összehasonlításokban azon hazánkfiainak a hibája, akik nem rendelkeznek a szerintük megfelelő pénzmennyiséggel. Arról nem ejt szót, hogy mekkora bankbetéttel kell rendelkezni ahhoz, hogy elfogadhatóak legyünk a mindenkire maximálisan odafigyelő vezetői grémiumnak, – gondolom a 742.000.- ft megtakarítás, amennyivel az ország első embere is rendelkezik, pont ideális – de egy biztos: ez a kijelentés alaposan hajaz Lázár erről alkotott véleményére, miszerint „Mindenki annyit ér, amennyije van.”

Gondolkodjunk picit: kik azok, akik nem tudtak vagyont felhalmozni és mégis arra a felelőtlenségre vetemedtek, hogy gyermeket vállaltak. Rögtön vegyük a tanárokat, akik közül kevesen dicsekedhetnek vastag pénztárcával, hiszen amióta világ a világ, jó fizetés helyett, maximum elismerést mondhatnak magukénak. Szintén ebbe a kategóriába tartoznak a tisztviselők, ami, ahogy a fáma tartja, ugyan „nyugdíjas állás”, de nem kecsegtetett soha, így ma sem, vagyonnal. Sorolhatnám a szakmák képviselőit naphosszig, rengetegen vagyunk, akik nem azért nem lettünk vagyonosak, mert megrögzött munkakerülők vagyunk, hanem, mert a választott hivatásuk nem a pénzfialdához köt.

Nem gondolom, hogy jó néven vették – vettük – amikor szeretett – kinek, mi – államtitkárunk szájával azt vágta a fejükhöz a regnáló hatalom, hogy közvetve mindannyiunk hibája, hogy iskolásaink teljesítménye kívánnivalót hagy maga után, így kollektívan ragasztották ránk a billogot.

suli3

Palkovics nem fejtette ki bővebben, miből gondolja azt, hogy a szegényebb családokban nem a tanulás az első, gondolom egy közpénzből alaposan kistafírozott kutatóintézeti felmérés adataira épült a nemes végkövetkeztetés. Ezek azok a kutatások ugyanis, amelyek teljesen un-ortodox módon készülnek, azaz a megrendelő – legtöbbször a kormány – megadja az eredményt, az elkötelezett kutatók pedig szállítják elé az előzményt, és azt a kutatást, amelynek eredménye a megadott hazugság.

Amikor még szükségét érezte a mai kormányzópárt, – legutoljára 2011-ben – hogy néhány konkrétummal magyarázza tetteit, akkor Orbán így magyarázkodta a Széll Kálmán tervben rögzített szégyenletes tanulmányi korhatárcsökkentés okait:
„Feleslegesen hosszan, és sokszor rossz irányba képezzük gyermekeinket. Az oktatási kötelezettséget a jelenlegi 18‐ról 15 éves korra szállítjuk le. A fiatalok választhassanak: folytatják tanulmányaikat, vagy inkább munkába állnak.”

suli4

Ez a változtatás, szöges ellentéte a világ boldogabb részén követett tendenciának, és egyértelműen a középosztály alsó rétegének és a szegénységben élőknek szólt, hiszen e két csoportnál jelenthet könnyebbséget, ha még egy kereset adódik a már meglévőhöz, már ha akadna egy 15 éves gyereknek való munkahely. Szó sincs arról, hogy ők nem akarják taníttatni gyermeküket, csupán a pillanatnyi helyzetben megfontolandó az érettségi és a bizonytalan továbbtanulás helyett a beigért szakma és az elhelyezkedés reményének lehetősége. Az iskolák egy része – nem gondolván a jövőre – a pillanatnyi könnyebbség okán örömünnepet ült, mert a „problémás” gyerekeket ki lehet ebrudalni a tankötelezettség béklyójából.

Hoffmann Rózsa, aki mielőtt felvitte az Isten a dolgát kétkezi tanárként dolgozott, nagy elkötelezettségében ezt bírta nyilatkozni, szintén azidőtájt: „Nem kevés az olyan gyerek, akik nem boldogulnak és nem is akarnak boldogulni a tanulással, és visszavetik a többieket”.

suli4.jpg

És lőn! – sokan ostobán és meggondolatlanul kapva kaptak az alkalmon, és a jövőt jelentő életre szóló tanulás helyett állami asszisztencia mellett egy életre kiszálltak az iskolapadból.
Ráülve a saját maga által elindított lavinára, Orbán kihasználta a lehetőséget:
“az országnak nem közepes gimnazistákra, hanem jó szakemberekre van szüksége.”
Ezzel persze elvette tőlük a továbbtanulás, a jobb, tartalmasabb élet lehetőségének reményét is. Szerencséje, hogy mindezt nem akkor találta ki a demokráciára szintén nem sokat adó „átkosban” uralmon lévő rezsim, amikor neki kellett döntenie, hogy „mi is legyen, ha nagy lesz?”! Bár akkor még erős volt a szakképzés, lehetett volna például – mint a barátja – gázszerelő.

Arról nem szólt Palkovics, hogy a magyar iskolarendszer, ami mára „nemzeti”, miért nem képes többek között azt a feladatát sem teljesíteni, hogy a családi háttér generálta különbségeket igyekezzen kiegyenlíteni. Inkább következtetett: „ezekben a családokban nem a tanulás az első”.

Mindezek ismeretében adott a lehetőség, hogy amikor legközelebb a fülke magányában „ixelni” készülünk, gondoljunk arra is, hogy kik azok, akik cinikusan elsikkasztották nemcsak a nyugdíjunkat, nem csak az egészségügyünket, de még a gyerekeink jövőjét is.

Hajrá Magyarország, hajrá Magyarok!

 

Mi a véleményed? Ide megírhatod!

Kérjük ossza meg cikkünket, hogy mindenkihez eljusson, így segíti lerombolni a kormányzati propagandát!

OSZD MEG!