Ha én Erdő Péter lennék (jó-jó, tudom!), s valamit is adnék egyházam maradék tekintélyére, csak kikérném magamnak Orbán inszinuáló állítását, miszerint a katolikus egyház rossz néven venné, ha a köztársasági elnök és a miniszterelnök is református lenne.
Ha én Bogárdi Szabó István református püspök lennék, s valamit is adnék egyházam maradék tekintélyére, csak kikérném magamnak, hogy Magyarországon két ilyen (pszeudo)református alak legyen a köztársasági elnök és a miniszterelnök.
Ha én Gáncs Péter evangélikus püspök lennék, Heisler András, a Mazsihisz elnöke lennék (és sorolhatnám még, a magyarországi unitáriusoktól, metodistáktól, baptistáktól és adventistáktól a Krisna-tudatú Híveken, a Tan Kapuja Buddhista Egyházon, az Ortodox Izraelita Hitközségen át az EMIH-ig, a Hit Gyülekezetéig, a Magyar Pünkösdista Egyházig vagy a Budai Szerb Ortodox Egyházmegyéig és így tovább), akkor csak kikérném magamnak a fenti, amúgy mind az Alaptörvény, mind a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény szellemét súlyosan sértő, felekezeti tekintetben meglehetősen gyér kínálatot és felhozatalt.
De miután én én vagyok, ezért mély megvetéssel és undorodva kérem ki magamnak – remélhetően sokmillió honfitársammal együtt –, hogy rátermettség, alkalmasság és feddhetetlenség helyett felekezeti szempontok érvényesüljenek a közjogi méltóságok és közjogi tisztségviselők megválasztásakor vagy kinevezésekor, s egyáltalán: bármilyen, nem egyházi funkció betöltésekor.
