Nem vagyok orvoshoz járó típus. Csak akkor indulok el a rendelő felé, ha tényleg nagy a baj. Ma sem akartam, de egyre gyanúsabb és egyre nehezebben elviselhető tüneteket produkáltam. Vettem egy nagy levegőt, és mivel Miskolcon jártam, gondoltam, elnézek az ügyeletre.
Néhány éve összevonták a városban az ügyeleti ellátást, így csak egy helyre mehet a szerencsétlen beteg, a Semmelweis Kórház oldalában található rendelőbe. Belépve a váróba világossá vált, hogy legalább 20-30 perc várakozási idő után juthatok csak ellátáshoz. Tévedtem. Már csaknem fél órája várakoztam, amikor a mellettem ülő, előttem érkezett, láthatóan rossz bőrben lévő hölgy megjegyezte amikor kiment az egyetlen orvos is az ajtón, hogy “na, baszdmeg, még három óra.”
Először viccesnek gondoltam ezt a kis szösszenetet, de hamar összeráncoltam a szemöldököm, amikor kiderült, hogy ezt bizony véresen komolyan gondolta a sorstársam. Tényleg 3 órája ült ott. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy valószínűleg vagy itt patkolok el, vagy majd kesőbb, de hogy engem itt el nem látnak ma, az biztos. Előttem még 7-en várakoztak. Valahogy bevillant, hogy mi lenne, ha hazamennék és inkább telefonon hívnék segítséget, házhoz. Ezt az időt ugyanis fizikailag képtelen vagyok itt kivárni.
Gondolataim tettek követték. Felálltam, és kisétáltam a rendelőből. Elővettem a telefonom, és felhívtam az “ügyelet” számát. Egy diszpécser hölgy vette fel a telefont. Azonnal elmondtam neki, hogy annyira fáj a hátam, hogy mozdulni sem bírok. Erre Ő: menjen el az ügyeletre. Mire én: itt vagyok, de nem bírok itt ülni 3-6-9 órát, hogy ellássanak. Erre ő: “pedig ez még nem is sok. Nincs orvos. Akik vannak, meg még nem is reggeliztek (1/2 3 van).
Mennyire van rosszul? – kérdi együttérzően. Mondom, annyira hogy mozdulni sem bírok. Szúr a mellkasom, fáj a hátam, alig kapok levegőt, köhögök, mint a kutya. ” – hát akkor jöjjön vissza és behívjuk soron kívül. Egyébként miért nem kopogott?” – hát azért, mert előttem várakoztak ott 7-en, és nem az én stílusom, hogy másokat megelőzve besétáljak egy rendelőbe. Egyébként nem tudtam, hogy itt csak akkor segítenek rajtam, ha kopogok, de visszafordulok, és bemegyek. – Megtenné, hogy esetleg név szerint szólít? Akkor nem annyira kellemetlen megelőzni a többieket. Rendben. Kiszólnak majd önért. Visszatérve, további 20 perc múlva mar szólítottak is. Bementem, elláttak.
Az orvos valóban úgy nézett ki, mint aki két hete nem aludt, továbbá metál részeg. Annyira fáradt volt, hogy majd’ kiesett a kezéből a toll. Arra gondoltam, mennyire távolinak éreztem eddig az egészségügy problémáit. Mennyire nem voltam kíváncsi az ezzel kapcsolatos hírekre. Aztán egyszer csak alanya lettem. Szemen vert a valóság.
Kedves olvasó! A magyar egészségügy valószínűleg romokban hever. Csak az élheti túl, aki nem beteg. Nekem szerencsém volt, de amikor kijöttem odasúgta az egyik várakozó, hogy “maga biztos nagyon rosszul volt, ha így behívták. Én sem vagyok jól, de csak simán beteg. Ki tudja, mi bajom?! Én dögöljek meg?”
