Itt a nyár. Talán hamarabb is jött mint szokott, több a munka a kertben, a házkörül, úgyhogy hagyjuk a politikát. Hagyjuk a kormányalakítást, hagyjuk az ellenzéket pihenni, szórakozzunk egy kicsit, focizzunk!
Mint mondtam, ne beszéljünk most Orbán politikai tevékenységéről, amit van aki így, van aki úgy ítél meg, ami egyeseknek siker, az másoknak skandallum, nézzük a focit, amiben nem nagyon lehet mellé beszélni, aki több gólt rúg, az nyer, a másik meg veszít. Egyszerű a dolog, és még szerencsénk is van benne, mert a miniszterelnök szereti a focit. Talán jobban is mint kellene, de alapvetően ez a magyar futball szempontjából szerencse.
Sehol Európában nem épült ennyi stadion az elmúlt években, sehol máshol nem ömlik ennyire számolatlanul pénz a futballba, és mégis semmi eredmény. Orbán felépített egy stadiont a háza mellé. Létrehozott benne egy utánpótlás akadémiát. Milliárdokat „irányított” oda adófelajánlásokból, létrehozott egy csapatot, aminek minden lehetőség megadatott, hogy Európa legjobbjai legyenek. Adott nekik egy lehetőséget, és megteremtett egy nemzetközi kupát, hogy otthon játszhassanak. Ki az egyetlen, aki még sosem nyerte meg a kupát? A házigazda. A válasz erre csak annyi:
„El vagyunk átkozva, az is az igazsághoz tartozik. Tizenegyedik alkalommal rendezzük, sose nyertünk. Mi vagyunk az egyetlenek, akik sose nyertek. (…) Az utolsó szalmaszálban el szoktunk botlani.”
Értem. Az átok az oka, nem a tehetségtelenség, a koncepció hiánya és tudom is én mi, nem értek a focihoz. Úgy tűnik, a szembenézés képességének a hiánya az ország legnagyobb betegsége. Kezdve a miniszterelnöktől az ellenzéki pártvezetőkön át a szakmunkásig. Vagy az átok, vagy a „választási csalás”, vagy a selejtes beton a hibás. Mi magunk sosem. Minket a balsors tép régen, nem tehetünk semmiről.
