Köszönettel tartozom a tegnapi Békemenetnek, és főképpen Bayer Zsoltnak. Nem, nem állok semmilyen tudatmódosító szer hatása alatt, egyszerűen csak most döbbentem rá egy lényeges dologra, ami mellett eddig elsiklottam, és ehhez meg kellett hallgatnom Bayer Zsoltot.
Bőven lehetne mit írni arról, hogy egy magyar nemzeti ünnepen miért kell a szónokot lengyelre fordítani, és miért a lengyel tolmács hangja után hangzik taps és tetszés nyilvánítás, miért nem voltak magyarok a környéken se. Arról is lehetne írni, hogy mennyire nem tudja feldolgozni a világ sokszínűségét Zsoltunk, és mennyire próbálja leegyszerűsíteni a világot, nehogy meg kelljen terhelnie magát a gondolkozás felelősségével.
Volt azonban egy része a beszédének, ami közvetlenül kapcsolódott az ünnephez, és ez mindenképpen olyan teljesítmény, amit a főnöke nem tudott abszolválni. Bem tábornokról szólt, az elbukott szabadságharc utáni sorsáról. Bem az Oszmán Birodalomba menekült, és hogy ne adják ki az orosz kormánynak, áttért a muszlim hitre, és Murád pasaként szolgált a török hadseregben. Halála után Lengyelországba szállították maradványait, és mivel muszlim volt, nem hantolták el „keresztény lengyel földben”, hanem hat óriási kőoszlopon nyugvó kőszarkofágba helyezték, ég és föld között „lebeg” ma is.
Ezt hallva esett le a tantusz, hogy milyen képmutató vallás is mind a kereszténység, mind az iszlám. Vezetőik legalábbis mindenképpen. Mi szükség arra, hogy valaki nem meggyőződésből, hanem politikai okokból vegyen fel egy vallást? Mi szükség van arra, hogy Murádnak hívják, miközben -minden valószínűség szerint- minden este a miatyánkot mormolva fekszik le? A végső kérdés pedig, miért nem lehet valódi, lélekben vallott hite szerint eltemetni szülőföldjén? Hol itt az igazi hit, hol a lélek, hol a felsőbbrendű isten? Csak külsőségek és képmutatás, mást nem találok.
Remélem, Bem Apó, téged ezek a kérdések nem zavarnak, és elfoglaltad méltó helyed a mennyben.
