„Lóf@szt fog az feltámadni és a karjukba omlani, kedves János…”

Azt mondja Áder János ünnepi beszédében, hogy „a múlt fölött már nincs az embernek hatalma.”

Jaj-jaj, Jani, Jani!

Hát hogy a fenébe ne lenne? A múlt (vagyis a már nem létező) nem egy „objektív”, megfellebbezhetetlen entitás, amely a sáros csizma mellé kirakható lenne a nachtkasztlira, mintha valami érzékelhető, nézhető, szagolható, tapintható, hallgatható cucc volna.

Elnök úr! Kormányon lévő barátai, s az őket kiszolgáló, politikai célból létrehozott tudománytalan intézetek

épp ezt a múlt feletti hatalmat kívánják Önöknek biztosítani, miként a Maguknak oly kedves szoborfarigcsáló giccstermelők és sokan mások szint azonképp.

De hisz Maga is azt mondja a beszédében, hogy amikor „László trónra lépett, zűrzavar, bizonytalanság, hódító ellenség és Európa hatalmi játszmáinak fel-fellobbanó tüzei perzselték, fojtogatták fiatal országunkat.” Ám László „erős törvények abroncsával tartotta együtt a nemzetet” … mely együttműködik a bennünket tisztelőkkel, de ellenáll a jogainkat önkényesen csorbítani akaróknak.”

S Maga is a folyamatos harc és küzdelem szükségességét hangsúlyozza (a kar erejét is szóba hozva), mert „ csak az lehet igazán a miénk, amit újra és újra képesek vagyunk megvédeni.” Történelmi párhuzamait, analógiáit értjük, ámbár, ha egy első éves történész hallgató ennyi történetietlen ostobaságot és ennyi fogalmi pontatlanságot hordana össze egy szemináriumon, azt tanácsolnám neki, ne csak a történelem szakot, de az egész bölcsészettudományt felejtse el. Továbbá ölje ki magából egy életre azt az ambíciót, hogy valaha is egy ország elnöke kívánjon lenni.

S hát mi a fenét tett a Maga kiváló kollégája, Kövér László is az ünnep extatikus forgatagában, mint hogy ünnepi beszédében Hóman Bálintot idézte.

Vigyázat! Hóman Bálintot, mint a középkori magyar történelem jeles szakértőjét természetesen lehet (és szükséges) idézni, de a nagyszerű Kövér mit is idézett tőle? Ezt: Szent István „az egyetemes magyar gondolatnak és a korszerű haladás eszméjének legnagyobb megszemélyesítőjeként került a magyar nemzet sok évszázados tiszteletének központjába.”

Azaz egy büdös nagy közhelyet, amit nem egy szaktörténész, hanem egy óvodai ünnepségen szerepet vállaló öt-hatéves, pöttyös bögréjén a cicafül vagy a mókusfarok jelet hordozó gyerkőc is tud. Kövér nem a kifürkészhetetlen mélységű Hóman-idézetet akarta megosztani a hallgatóságával, hanem sebtiben farigcsált maga is egy Hóman-szobrot, s őrá kívánt egy sunyicska pillanatban emlékeztetni.

Szóval, János, mélységesen mély a múltnak kútja, s Maguk felgyűrt ingujjal nekiveselkedve matatnak, kutakodnak benne. S ha úgy adódik, olykor-olykor ráakadnak egy-egy kútba fulladt vízi hullára, akit, legalábbis azt remélik, ha szájon csókolnak, szőke loknis, égszínkék szemű világszépeként fog majd feltámadni és a Maguk karjába omlani.

Márpedig lófaszt fog az feltámadni és a karjukba omlani, kedves János!

Kövessen minket a Facebookon, hogy azokat a híreket is megkapja, amiket az MTI elhallgat!