2017.07.19. 9:30
A megfelelő kórházi felszerelések hiánya már emberéletekbe kerül. Egy nyamvadt CT-vizsgálat sem végezhető el intézményen belül, mert nálunk, Magyarországon éppen 1978-at írunk, amikor régiónként van egy darab x műszer, ami működik, ezért mindenkit oda kell valahogy szállítani. A leélt, lestrapált mentőautóba bevágott, szétszabdalt beteget is, akivel a kockaköves kátyús utakon hússzal robog a két műszakon már régen túlesett mentős személyzet.
A csakazértis olimpiának nevezett úszó vb idejére Budapestre lett vezényelve az összes épkézláb mentőautónk, orvosunk, ápolónk, minden.
Jönnek a vendégek, elő kell venni a szép tányért, meg a szép evőeszközöket.
Ismerős? Meg ki kell takarítani úgy, ahogyan magunknak a hétköznapokban soha. Meg úgy magyarosan, lehet mutogatni a tisztaszobát.
Vidéken meg lehet imádkozni, hogy amíg Pesten a vizes VB idején mulat a sok külföldi, addig „odalenn” ne legyen baj. Igen odalenn. Nálatok-nálunk.
2017-re ez a fent és lent országa lett. Pontosabban a nagyon fent és a nagyon lenté.
Nincs orvos, aki van, az is menne, aki marad csak „kalandvágyból” marad. Kalandvágy. Ezt a szót Orbán használta a külföldre dobbantó magyar fiatalokra. Valójában azonban az igazi kalandvágy az itthon maradás.
Fel lett újítva számos intézmény, ez való igaz, azonban a szar brüsszeli milliárdokból kiglancolt, vagy újonnan épített tömbök szart sem érnek, ha rohad a rendszer. Az orvost leszarják, a beteget még inkább. Az új épületben ugyanúgy nincs fecskendő, meg gyógyszer, mint a régiben. Az új épületben ugyanúgy a tegnapi zsömle májkrémmel a vacsora, mint a romosban. Hiába van családi ezüst, meg szép tányér, szép étkészlettel, ha mondjuk nincs mit belemerni. Vagy van két ótvaros lyuk a falon.
Ez van idelenn, s közben odafenn azért nem olyan rossz a helyzet. A kétharmad országa némán tűri az egyharmad dorbézolását. A hangos kisebbségét. Akik nem az Oláhék a földszinten, mert ők is mi vagyunk. A hangos kisebbség a pár tízezer milliárdos párttag, kiknek urizálásától hangos a média, a város, az instagram, zsong tőle a fejünk, s akik épp kórházat építenek maguknak a pofánkba. A nincstelen kétharmad pofája elé. A Duna-partra, mert úgy majd lehet mutogatni, mint családi szép tányért, meg mert az vizuálisan válhat hangoskodássá, s meg amikor rehabilitálódik a gazdag párttag hátsó fele, onnét bambulhatja a budai naplementét.
Idén már meg is nyit, az új kórház, bizony. Bárki bemehet majd, akinek van elég pénze. Mindenki nyugodjon le, lesz benne CT. Műtőstül, egyágyas szobástól, 600 fős „személyzettel”.
Csányi Sándor milliárdos vállalkozó épp beszállt ebbe a bizniszbe is. Nem baj az, az a dolga, hogy megtalálja a jó bizniszt. Ezért ő a milliárdos és nem én. Meg még néhány más okból is, de azt most nem részletezzük.
Szóval most a Budai Egészségközpont került a tulajdonába.
Az Index írta, hogy a központ korábban a fideszes Heim Péter és Varga Pál kórházigazgató tulajdonában állt, amibe beszállt egy offshore-lovag luxemburgi szereplő is, amit hogyhogy nem a fideszes Szalay-Bobrovniczky Kristófhoz kötnek. Az egészségközpont üzemelteti egyébként az Országos Gerincgyógyászati Központot – s ha már gerinc, annyira egyenes lett ez az ügylet is, hogy valamiért a vételár sem ismert.
Van már több ilyen, II., XI., XII. kerületekben, Telki, Lánchíd, miért ne legyen, szépen csendben eddig is volt. Nem viszket tőle az ember tenyere idelenn.
Nem zavar ha gazdagok, de csinálják a négy fal között.
Nem volt hangos, nem volt a képünkbe nyomva. Ennél már csak az lenne pofátlanabb, ha egy nagy kórházi tömböt keresztbe elfeleznének, a recepción pedig a TAJ-kártyát felmutatók balra mehetnének a „pro-bono” dolgozó orvosokhoz, a leszakadt ágyakba, a hiányos műszerek és a májkrémes zsömlék közé, a recepción AMEX (vagy más hitel vagy bankkártyát) felmutatók pedig jobbra, a klimatizált helyiségekbe, a működő liftbe, a választható menü és a puha ágynemű világába, ahol a pénzéért megkapja végre, ami jár.
Mi is erre vágyunk, ha már vonják a TB-t, és dolgozunk nekik/helyettük. Nekünk is jár az ellátás, ha már a szemünket is kilopták. Mi is a legjobbat érdemeljük – egységesen mindenki. Meddig várunk? Meddig tűrünk?
