Az OLAF-jelentés kapcsán felrémlett bennem, hogy előfordulhat: a magyar lakosság tradicionális és történelmi okokból még mindig félreért valamit.
A betyárlegendák és mítoszok után, valamint a daliás szocialista időket követően, amikor mindenki vitte haza a gyárat és az irodát gép- és WC-papír-, indigó-, csapágy- anyacsavar- és minden egyéb elképzelhető és elképzelhetetlen formában.
Most meg kéne mondani, hogy azt az irtózatos összeget (630 millió eurót kellene visszafizetnie a magyar államnak!), amelyet korrupciós célokkal lop el a magyar kormány az EU-tól, s végső soron a német, svéd, francia, holland, angol stb. adóbefizetőktől, s amely ellopott összeg az egész unión belül magasan a legnagyobb (az uniós átlag 0,43 százalék, a magyar 4,16 százalék!), nos, ezt az összeget a kormány nem a karakószörcsöki Józsi bácsinak, nem a máriapócsi Karesznak, s nem a sajóbábonyi Mari néninek lopja el, hanem…
Bizony, kizárólag önmagának: a miniszterelnöknek és családjának, valamint strómanjainak, Rogánnak és szomszédjainak és így tovább.
Az Orbán-kormány tagjai nem romantikus legendákkal megrajzolt népi hősök, Zöld Marcik, Sobri Jóskák vagy Rózsa Sándorok, akik a csúnyán vigyorgó és galádul kizsákmányoló Monsieur Bruxelles és a cselédséget rendre megalázó Madame Bruxelles lakásából elhozzák az ezüst eszcájgot, a brokát firhangot és a gyertyatartókat, hogy mindezeket társzekereken visszaszállítsák hazánkba, s eljuttassák azokat megérdemelt helyeikre, a dolgozó magyar nép otthonaiba, egy frászt.
Mindösszesen a leghagyományosabb maffiaszabályok és elvárások szerint működő közönséges tolvajok, köztörvényes bűnözők – ohne népi romantika.
