A Praxis blogon tették közzé azt a hajmeresztő történetet, amit most megosztunk olvasóinkkal. Egy példa arról, hogy mennyire működik „jól” az egészségügy Magyarországon.
„Ortopédiai szakrendelésen jártam nemrég, ezzel kapcsolatban osztanám meg a tapasztalataimat. Nagyjából 2 hónapja erős fájdalommal ébredtem, a forgóm volt, ami kínozni kezdett. Korábban is éreztem fájdalmat ugyanott, de ez egész más volt, össze sem lehetett hasonlítani a régebbi érzéssel, sokkal gyötrőbb volt most a fájdalom. Pár napig szenvedtem vele, de végül már annyira megnehezítette a napjaimat, hogy bejelentkeztem egy szakrendelésre. Hosszas tanakodás után a hölgy, akivel beszéltem április 3-ára adott időpontot. Puff neki, majdnem 2 hónapot kellett várni csak ahhoz, hogy megnézzenek.
Közben a háziorvosom, aki kifejezetten humánus és nagyon kedves is mindamellett nyugtatgatott és írt fel gyógyszert is, amely ugyan nem szüntette meg a tüneteimet, de elviselhetőbbé tette a napjaimat. Végre elérkezett a vizsgálat napja és eljutottam a rendelőbe, ahol alapos kikérdezés és vizsgálatok után megállapították, hogy olyan fokú a probléma, hogy mindenképpen műtétre szorulok.
Első körben nagyon megijedtem, hiszen a műtét szó hallatán is ki tudok rohanni a világból, másrészt kisgyermekkorom óta, amikor a mandulámat távolították el, semmiféle beavatkozást nem végeztek el rajtam. Végül mégis belenyugodtam, hogy ha műteni kell, hát műtsenek, csak legyen jobb, mert az állandó és kínzó fájdalom, valamint az, hogy a napi teendőimet is csak óriási erőfeszítések árán tudom elvégezni, az tényleg nem mehet tovább. Elkezdtünk egyeztetni az esedékes beavatkozásról, hol és ki műtsön, majd megindult a szervezési része.
Ekkor koppantam a legnagyobbat, ugyanis több lehetőséget is végig zongoráztam, de végeredményében mindenhol ugyanazt mondták, nagyjából 1, másfél évet kell várni mindenhol, mire lesz szabad hely és időpont. Az állam is leesett. Persze számítottam rá, hogy nem egyik napról a másikra kapok majd időpontot, de ez a borzasztóan hosszú idő még csak fel sem merült bennem. Azt hittem legrosszabb esetben is 3-4 hónapot kell még szenvednem, de utána végre minden rendbe jön. Nagyon nagyot tévedtem.
A legrosszabb mégis az, hogy mindenhol felhívták rá a figyelmemet, hogy amennyiben hajlandó vagyok másfél millió forintot letenni az asztalra, akkor szinte azonnal tudnak foglalkozni velem, már nagyjából egy hét alatt le tudják zavarni a műtétet és következhet a rehabilitáció. Sajnos elképzelhetetlen, hogy ezt a rengeteg pénzt kifizessem, egyrészt millió más kiadás nyomja a vállam, másrészt nincs is ennyi félretett tartalékom.
Marad a szenvedés, még legalább egy éven keresztül. Elkeserítő, hogy 40 éve fizetem a járulékokat, és amikor rászorulnék, hogy igénybe is vegyem az ellátást, nem tehetem, csak ha még jobban a zsebembe nyúlok. Nem szeretnék megbántani senkit, de igazságtalannak érzem, hogy az ellátórendszer így bánik velünk, betegekkel. Ha nincs pénz, szenvedhetünk, ha van, minden azonnal megoldható. És én még viszonylag szerencsésnek is mondhatom magam, mert nem halálos betegen várom az utolsó pillanatot, „mindössze” egy élhetetlen és fájdalommal teli életet kényszerítenek rám.
Üdvözlettel, Tibor”
