Többek között a Kettős Mérce blog oldalán jelent meg egy New Yorkba emigrált magyar fiatal tiltakozása az elmúlt napok kormányzati vérengzése miatt. Török Lili a CEU volt hallgatója nyílt levélben írt Orbán Viktornak az egyetem működésének ellehetetlenítése kapcsán – s hogy mitől utálta meg a hazáját.
Miniszterelnök Úr,
tegnap összetörte a szívem, úgyhogy most a figyelmét kérem. Nem hagyom magam többé fenyegetni, nem várhatja el többé, hogy válasszak: hűséges legyek az országhoz, vagy legyen belőlem áruló. Elhagytam az országot, de nem vagyok gyáva, áruló pedig egészen biztosan nem. Nem hagyom többé, hogy a szeretteimmel így bánjanak, és nem vagyok hajlandó többé bűntudatot érezni azért, hogy elmentem. Figyeljen, mert nem vagyok egyedül.
Ön ellenséget csinált a generációmból. Magyarország mától (2017. 04. 04. – a szerk.) nem jogállam. Ahogy Szél Bernadett mondta,
maguk bezárattak egy magánintézményt, mint a kommunisták, mert féltek a szabad gondolkodástól, ami benne zajlott.
Hazugságokat terjesztettek az egyetem legitimitásáról. Ezelőtt újságokat zártak be, mert félnek a szólásszabadságtól, és minden jel arra mutat, hogy ki akarják éheztetni a civil szervezeteket.
Hatalma most már megingathatatlannak tűnik, de nem az, és most sebesítette halálra azon intézményeket, melyekre egy nap önnek is szüksége lesz, amikor magát kell majd védenie. Szerencsésnek tarthatja magát, ha az emberi jogokért felszólalók, akiktől annyira fél, még mindig kapnak majd Soros Györgytől fizetést akkor, amikor a következő kormány hatalomra kerül. Biztos vagyok benne, hogy ön is tudja – az egyetemek élettartama jóval hosszabb, mint a kormányoké. Bárhol is lesz a világban, azoknak az embereknek a szellemi terméke, akiket a CEU oktat és foglalkoztat, akár évszázadokig is eltarthat. Az ön rezsimje, maga pedig pláne, maximum néhány évtizeden belül megszűnik létezni. Én is, de a CEU valószínűleg nem.
Például azért is vagyok egészen biztos abban, hogy az ön rezsimje véget ér, talán hamarosan, mert az én generációm, a rendszerváltás utáni generáció eddig nagyrészt távolmaradt a politikától, de hamarosan fontos szerepük lesz benne. Ez a csoport sokszor keserűen csalódott az 1989-es rendszerváltás ígéreteiben. A 2013-as diáktüntetések idején a diákok mobilizációjáról és motivációjáról írtam a szakdolgozatom, és több tucatnyi interjú és kutatás után döbbentem rá arra, hogy a diáktüntetőket akkor is, ahogy a szélsőjobboldali diákokat az évezred elején, a rendszerváltásbeli csalódás motiválta leginkább. Ebben úgy tűnt, egyetértenek: dühítően elégtelennek találták a rendszerváltás eredményeit.
Ennek ellenére akkoriban nem voltak igazán politikailag aktívak a fiatalok. Tipikusan inkább kihátráltak a magánéletükbe.
Aztán elkezdték rohamos mértékben elhagyni az országot. (Sok szerencsét a nyugdíjrendszer életben tartásához!) Talán felment az albérlet ára, vagy beleuntak a kevés lehetőségbe, vagy elegük lett abból, hogy nincs WC-papír a kórházban. Talán csak jobban beszéltek angolul, mint az előző generáció. Ma több, mint 500 000 magyar él külföldön, és nagy részük negyven év alatti.
Az emigráció első percétől vágyódtam Budapest után, és gyakran haragudtam magamra, amiért feladtam a küzdelmet. Arról fantáziáltam, hogy majd hazamegyünk, ha családot akarunk alapítani, még akkor is, ha őrületesen drága lesz egy albérlet, ha hálapénzbe kerül az adónkkal már kifizetett közegészségügyi ellátás, még a felháborító menekültellenes kampány ellenére is.
De ma ezt is elvette tőlem. Most már biztosan tudom, hogy nem fogok hazamenni.
Ez viszont azt is jelenti, hogy boldogan fizetem tovább az adómat New Yorkban, és ebből maguk semennyit nem fognak látni. (Nem olyan sok, de egy fillér sem lesz a maguké.) Talán mindkettőnknek jobban fáj, hogy a kiváló, közpénzből fizetett taníttatásom alatt szerzett készségeimből sem fogok semmit visszaadni: sem a matematikatudásom, sem az angoltudásom nem fogom az ország javára fordítani, sem a magyar ösztöndíjjal szerzett orosztudásom. (Bocs.) Biztos akadnának mások, ha nem véreztették volna ki a közoktatást és üldöznék el a CEU-t. Így kíváncsi vagyok, ki marad. És ha ez tömegesen történik, az baj, nem gondolja?
Helyette viszont mindent megteszek, hogy ez a fiatal magyar diaszpóra összefogjon maguk ellen, hogy pénzt küldjünk a jogvédő szervezeteknek, akiknek a legnagyobb szüksége van a támogatásunkra, hogy olyan cégeket támogassunk, akiket maguk utálnak, hogy támogassuk a kormány kihívóit, hogy magyar diákokat küldjünk a CEU-ra, bárhol is lesz a székhelye. Tudja mit, eddig nem gondoltam rá, de ha kell, elmegyek Soros Györgynek dolgozni, és így fogok magukra nyomást gyakorolni. Eddig kerestem a helyem az életben, de tessék, végre tudom, mi a célom. Biztosíthatom arról, hogy nem vagyok ebben sem egyedül.
Régebben azt gondoltam, hogy azzal, hogy elmegyek az országból, feladom a tiltakozáshoz való jogom. De más a helyzet, ha elegen vannak a külföldi magyarok (és ehhez ön ma nagyban hozzájárult), akik tudják, hogy számíthatnak egymásra, akik lendületesek és dühösek, és akik mögött a világ legjobb szövetségesei állnak.
Ennek az ügynek ön a rossz oldalán áll. Tudja, honnan tudom? A CEU-ra jártam.
Üdvözlettel,
Török Lili
(kép: Molnár B. Béla)
