Megdöbbentő írás jelent meg a Praxis blogon, ahol a Miskolc Megyei Kórházban történt eseményről ír egy levélíró. Átvesszük a szöveget, viszont mivel név nélkül jelent a blogon a levél, annak valóságtartalmát nem tudjuk ellenőrizni, így a most következő szöveg nem tükrözi a szerkesztőségünk álláspontját.
Édesanyám, és jómagam is mostanában kórházi ápolásra szorultunk más-más okból kifolyólag. Anyám 7x, én 5x éves vagyok. Édesanyám egyik napról a másikra lett beteg, azelőtt sosem volt kórházban – a szülést leszámítva. Most pedig egy hónapig két kórházban is kezelték. Jómagam már 8-10 éve folyamatosan járok kardiológiai vizsgálatokra, mert a munkahelyi stressz „begyűrűzött” rajtam – hála a kollégáimnak.
Megaláztatásunk, megdöbbenésünk rövid története alant, a helyszín Miskolc, Megyei Kórház Csillagponti betegellátása, és a minket szállító mentőautó belseje:
Mentősök:
Az első, és legundorítóbb: a mentősök dohányoznak a mentőautóban. Három cigarettázó alkalomból kétszer a mentőautó vezetője gyújtott rá úgy, hogy én még az oxigénmaszk alá is beéreztem a cigifüst szagát. A harmadik alkalommal egy ápolónőt vett fel a mentős azon a sarkon, ahol csoportban bagóznak a kórház előtt az ápolók. A hölgy még nem végzett, nekünk sietni kellett: letekert ablak mellett kezét kint tartva, de a füstöt a kocsiba fújva folytatta az ápolónő a cigarettázást – így vittek be engem a sürgősségire.
Várakozás:
Mentővel jutottunk mindannyiszor a „Csillagpontba”, mégis órákon át váratnak (3-6 óra!). Az ájulás keringet. Közben sovány vigasz, hogy vérző fejjel ugyanígy hagyják az embereket, azok pedig üveges szemekkel néznek a semmibe, kezüket a seben tartva. Egy nagyon idős, falfehér néni fekszik egy ágyon, két méterre tőle a hozzátartozók. Néniről lefújja a huzat a lepedőt: én rakom vissza, mert az ápolókat nem érdekli – mondjuk a két hozzátartozót se nagyon.
Egy fiatal rezidens doki kezel, nem tudja, mi lehet a bajom. Kapok egy injekciót, ettől sokat kell wc-re mennem. A wc undorító, bár hipószagú, és nincs összeszarva, de felül-tartályos a wc, és egy 30 centis spárga a lehúzója. A WC-ülőkét pedig csak a gravitáció tartja a helyén. WC-papír sehol… még jó, hogy csak pisilnem kellett. Aztán így megy ez 4 órát. Végül behívnak, megmérik a vérnyomásom és azt mondják: most már jó, üljek le kint és várjak a papírjaimra. Este 7-kor nagy szerencsémre egy ismerősbe botlok, aki ismeri a dokit. Az ismerősnek köszönhetően nem kellett még órákat várnom, nagy nehezen kiadták a papírt és mehettem haza – hogy utána pár héttel mindez újra megismétlődjön. Mert nem a betegség megszüntetése a cél, hanem a tüneti kezelése. Itt is amolyan tervezett elavulás van. Ha makkegészségesre gyógyítják a beteget, akkor nem fog idejárni, és nem ad adómentes pénzt az őt kezelőknek.
Másik sztori:
Édesanyám otthon rosszul lett, mentővel, cigis sofőrrel csillagpontba kerültünk. 5 órát vártunk, mire egyáltalán hozzánk szóltak. Kiderül, hogy benntartják, de egy szóval sem közölték ezt velünk, csak azt akarták, hogy vigyem át a másik kórházba a város másik végére további vizsgálatokra úgy, hogy a branül már a karjában volt – mert nincs szállítói kapacitásuk, nincs betegszállító (erre visszatérek később). Mivel mentővel érkeztünk más mód nem volt: csak gyalog, vagy busz, esetleg taxi. Hívni akartam taxit, de ők megelőztek. A miskolci taximaffia le van zsírozva a Csillagpontban. Csak a haveri taxisoknak áll a zászló!
Nagy nehezen megérkeztünk a másik kórházba: anyám nagyon rossz állapotban volt már (mint kiderült, belső vérzése volt). Itt is már vagy 40 perce várattak úgy, hogy közben hallottuk, hogy egymással viccelődnek az orvos és az ápoló, és tulajdonképpen pletykálkodnak egy kollégájukról. Úgy kellett az orvosra szólni, hogy kezdjen el vizsgálni, mert anyám már csúszott le a székről. Öregségére már 7. órája volt 90/50-es vérnyomással, belső vérzéssel talpon. Nagy nehezen felvették, és elmagyarázták, hogy bent kell maradnia. 2 személyes kórházi szobája volt, ami nem is lett volna rossz, csak a kis tárolószekrénykéknek volt rozsdás az ajtaja, olyan 1-2 tenyérnyi nagyságban.
Tizenkettő napig nem cseréltek ágyneműt, és az alig élő anyámmal úgy beszélt az ápolónő, hogy az már felháborító volt. Persze a jelenlétemben ez nem így volt, de a betegtársa megerősítette anyám állításait, ergo anyu igazat mondott. Ha nem kérdezek rá, hogy miért lekváros az ágynemű, sosem derül ki, hogy 12 napja nem volt cserélve. Anyám örült, hogy él, és hogy nem ordít vele az ápolónő, inkább nem is szólt nekik. Persze a pénzecskét elfogadták tőlünk..
A tapasztalatom szerint azok ápolónők, akik nem érnek rá ágyneműt cserélni, azokkal a mentősökkel flörtölnek, akik miatt nincs betegszállítási kapacitás a két kórház között. Saját szememmel láttam, majdnem 3 héten keresztül az okokat: piros ruhás mentőscsávó suttogva flörtöl a pult mögött könyöklő ápolónővel. Ha odamegyek kérni valamit, még úgy néznek rám, mint a véres rongyra.
Naponta több órát töltöttem anyámmal, így ez idő alatt minden megvilágosodott bennem a kórházi rendszert illetően: addig, míg beteg van, addig zsebpénz is van. Nem lehet cél a tökéletes ellátás, mert akkor az a beteg többet nem jön vissza, nem ad pénzt, és a kórház sem kap rá költségtérítést. A protekciósokkal pedig az a helyzet, hogy a kapcsolatrendszer miatt őket is bent tartják a rendszerben, mert sosem lehet tudni, mikor jön jól egy rendőr, egy jogász, vagy egy villanyszerelő a kezelt betegek között. Engem is ahelyett, hogy kardiológiai kivizsgálásra küldtek volna arra szakosodott intézetbe, inkább egy neves, de tehetségtelen orvos karmai közé dobtak.
Többször rákérdeztem, ilyen vérnyomással miért nem fektetnek be megfigyelésre, de vagy nem is válaszoltak, vagy terelték a témát. Egy odajáró beteg elmondta, 40-60 ezer forintért elküldenek a debreceni klinikára kivizsgálásra – nem automatikusan, hanem pénzért. Mert ugye Debrecen kvázi Miskolctól veszi így el az adott beteg támogatását, amit a beteg a doki zsebébe téve kompenzál. Mocskos maffia az egész. És sajnáljuk az ápolókat? Sajnáljuk az orvosokat? Nem, én a betegeket sajnálom, Azokat a betegeket, akiknek azért írnak hamis kódokat a vizsgálatuk után a papírjaikra, hogy a kórház minél többet tudjon elszámolni a Társadalombiztosító felé. Az én papíromon is vannak kamu kódok: ehhez csak egy privát kardiológusi kellett, hogy elmondja.
De a kórházakra visszatérve
Kaja:
Undorító, igénytelen, egészségtelen, rossz „étel”. Még a macskám se ette meg a kórházi műpárizsit, mikor hazavittem neki, pedig imádja.
„Szakorvosok”:
Konkrétan a kardiológusból volt eddig 3-féle.
A tapasztalt, de felületes szakorvosból egy darab: ő megvizsgált, de semmi érdemlegest nem talált – pedig volt probléma.
A pénzéhesből kettő, ők juttattak el arra a szintre, hogy a rossz gyógyszerek miatt heti 6 alkalommal ültem az ügyeleten ájulás és agyvérzés közt ingadozva.
A tapasztalt nyugdíjasból egy (ő mentette meg az életemet): aki akkurátusan végigvizsgált, megnézte a gyógyszereimet, majdnem egy órán keresztül figyelt rám, és vizsgált, majd kidobatta az összes korábbi gyógyszeremet. Mondanom sem kell, azóta is kitűnően érzem magam, és a sportot is folytathatom, mert normális lett a vérnyomásom, és a stresszre sem vagyok már fogékony.
Ingyenes ellátás:
Minden nap, a mentősöknek, minden betegtologatónak, takarítónak, liftkezelőnek, orvosnak, ápolónak, főorvosnak, adjunktusnak adtunk pénzt. A műtétkor még nagyobb összeget is, amit csak az aneszteziológus nem fogadott el, de mindenki más igen.
Egy hónap kórházban töltés költségvetése paraszolvencia ügyileg, mintegy 180 ezer forint!
A betegtologatókról pár szót: ők a névtelen hősök. Anyámmal végtelenül kedvesen bántak, viccelődtek vele, és a lelket tartották benne, míg a hosszadalmas vizsgálatokra elvitték és visszahozták. Egyszerű, markos legényekről beszélünk, de ők azok, akiktől őszintén nem sajnáltam egy forintot sem. Anyámat neve szerint szólították már a 2. naptól, és még külön be is bugyolálták a nagy hideg miatt nehogy baj legyen, míg egyik osztályról a másikra gurítják a fagyban tolókocsival.
Summázva:
Többször említettem: nem érdekük a kórházi dolgozóknak, hogy változások történjenek, hiszen ezt az állapotot bebetonozva, biztosított a nem kevéske adómentes jövedelem. Ha csak én egy hónap alatt 180 ezret fizettem – pedig nem vagyunk gazdagok – el lehet képzelni, mi pénzek megfordulnak egy komolyabb műtét körül, vagy pláne akkor, ha kisgyereket kell kórházban ápolni – ilyenkor a szülők nem fukarkodnak semmivel. És van, aki nem ússza meg csupán egy hónap kórházzal… igaz, olyanok is akadnak, akiket „csak” 3-4 napra tartanak bent.
Az ápolók undorítóak, hanyagok, lusták, lógással fecsérlik a drága idejüket – a hölgyek mind ki vannak festve, még éjjel is olyanok, mint akit skatulyából húztak elő. Hazugság, hogy túl vannak terhelve. Sok munkát helyettük végeztem el, mikor anyámat látogattam (ágynemű csere, mosdatás, és sok apró egyedi dolog, amit nem írok le, mert ránk ismerhetnek). És sok hozzátartozó hasonlóképpen levette a terhet az ápolókról. Szerintem ezt is szinte elvárják a hozzátartozóktól.
Mentősök sem sokkal különbek az ápolóknál, de itt nehezebb általánosítani, mert azért akadnak köztük jó emberek is.
Az orvosok zöme pénzéhes, nincs beteg és hozzátartozó felé menő korrekt infóáramlás – nem tudtam hogy benntartják anyámat, és azt sem, hogy nekem kell gondoskodnom az átszállításáról a másik kórházba, a háziorvosom mondta meg itthon a rendszerből kiolvasva, mi anyám baja, mert a kórházban nem adtak róla még kérésemre sem részletes felvilágosítást.
