Nemzettudat helyett nemzetkép – érvek helyett savazás

Annak szívből örülök, hogy az „egészséges nemzettudat” immár „pozitív nemzetképpé” szelídült.

Részben eltűnt onnan az a csúnyácska kis biologizmus („egészséges”), részben a „tudat” túlságosan kollektívnek tekintett és a mechanikus materialisták világképét megidéző, determinisztikus felfogása helyett immár megjelent a reflektáló, személyesebb és az önálló narratívának nagyobb helyet biztosító „nemzetkép” fogalma.

Ez jó irány, s ha legközelebbre már ez a „pozitív nemzetkép” is, úgy, ahogy van, teljesen és véglegesen eltűnik, le sem lesz tagadható, hogy valami „egészséges” és „pozitív” dolog vette kezdetét.

Engem – sokakkal ellentétben – nem zavar, ha Orbán baromi tehetségesnek mondatik (kétségtelenül tehetséges is, de kétségtelenül gátlástalan is, s hogy a kettő hogyan viszonyul egymáshoz, annak megválaszolásába most nem lenne értelme belebonyolódni), s még az is rendben lehet, hogy Orbán „az emberek nyelvén” beszél.

Persze én magamat, barátaimat, környezetemet, szeretteimet is embernek tekintem, s Orbán nem az én (a mi) nyelvemen (nyelvünkön) beszél, ezért jó és hasznos lenne – legfőképp egy politikus számára – mielőbb tisztázni, mely emberek nyelvén?

Azzal már van egy kis bajom, hogy Orbán „koherens világképpel szolgál”, de most visszatartom magam attól, hogy a koherencia, a világkép és az érveléstechnika fogalmairól kezdjek értekezni. Annak feltétel nélkül örülök, hogy az ügynökakták ügye ismét terítékre került (nem nagy újdonság, de járjon eredménnyel – tiszta szívből ezt kívánom). Lelkük rajta, ha például Áder Jánost „szakmailag meggyőző karakter”-nek nevezik (csak azt kellene tisztázni, mely szakmára van itten gondolva), ám akad egy nagyon nagy baj.

Nem védem a DK-t, nem védem Gyurcsányt, sokszor támadtam őt, kaptam is érte eleget. Szóval nem Gyurcsányról beszélek, hanem valami másról. Arról, hogy ha valaki a kávéházi (vagy kocsmai) szegleten azt mondja, hogy Gyurcsány (vagy bárki más) eltakarodhatna a közéletből, nincs azzal semmi baj, így beszélünk, így vélekedünk a söröskrigli vagy a kávéscsésze mellett, akár a kocsmában, akár szubtilis értelmiségi szalonokban.

De ha ezt az mondja, óhajtja, kívánja, aki politikai pályára törekszik (vagy már ott is van), annak felhívom a figyelmét, hogy mindez ráolvasással vagy odaüzengetéssel aligha fog menni, s ha ezt komolyan gondolja, abból csak annyi derül ki, hogy mindössze a politika lényegét, saját szerepét és feladatát nem érti.

Az „eltakarodáshoz” le kell győzni a másikat, aminek persze számtalan módja és formája lehetséges, ám amihez finesz kell, politikai érzék, szellem, akarat, tudás stb. Mindaddig, amíg Gyurcsány mögött támogatók sorakoznak fel, már miért is kellene neki eltakarodnia? A politikai pártok dolga, hogy versenyezzenek, szövetségre lépjenek, megpróbálják minél látványosabban legyőzni a másikat, amibe még az is természetesen belefér (lásd Orbán tehetségét és gátlástalanságát), hogy időlegesen koalícióra lépünk valakivel, majd ugyanőt menet közben leszalámizzuk, szétverjük, ellehetetlenítjük.

Viszont aki politikusként a másik, a neki (akár méltán) nem tetsző politikusról azt mondja, hogy ideje eltakarodnia, attól inkább tartok (és van is okom erre!), de bizalommal nem viseltetek iránta.


Ossza meg ezt a cikket és kövessen minket facebookon, nekünk ezzel segíthet.


Tisztelettel köszönjük!
A PestiBulvár csapata