A MigSzol segítséget kér a határokon eluralkodó rendőri erőszak ellen – elképesztő beszámolót tett közzé a menekülteket segítő civil szervezet.
Bakondi György, a miniszterelnök beszélő belbiztonsági tanácsadója a napokban nyilatkozott büszkén a kormánysajtóban, hogy annyira bevált a tíz kilométer hosszú kísérleti „okoskerítés”, hogy azon a szakaszon gyakorlatilag megszűnt az illegális határátlépés. Ennek örömére megkezdik a második kerítés építése a déli határon a migráns hordák megállítására.
Sőt: a Magyar Honvédség nettó 363 millióért a napokban állít „hadrendbe” kiképzésre, felderítésre, a határőrizeti munkát segítő megfigyelésre vásárolt három ZLIN típusú repülőgépet.
Mindeközben a MigSzol birtokába jutottak olyan információk, hogy az utóbbi hetekben egyre több beszámoló lát napvilágot a déli határon jelen lévő súlyos erőszakról. Mindez – állításuk szerint – olyan mértéket öltött, hogy felhívásban kérnek mindenkit, aki hasonló esetről tud, követelje a rendőrségtől, hogy kezdjenek vizsgálatot a határon történő erőszakos akciók kapcsán.
Az elképesztő állapotokat egy személyesen érintett beszámolójával illusztrálták, ami önmagáért beszél – ha csak a fele igaz a történteknek, szégyen, ami a határon történik és nem jut el a széles nyilvánossághoz.
„Egy januári éjszakán próbáltam meg átlépni a magyar határon. Eredetileg 48 emberrel együtt indultam el, de kilencen megijedtek, mielőtt a kerítéshez értünk volna, úgyhogy ők úgy döntöttek, hogy inkább visszamennek. Nekünk, többieknek sikerült átjutnunk a magyar oldalra.
Az erdőben nagyjából 15 kilométert tettünk meg a határtól észak felé, amikor autók hangját hallottuk és elbújtunk. Négy rendőrautó érkezett, nagyjából 15 rendőrrel, képzett kutyákkal, hőérzékelőkkel és kézifegyverekkel. Megláttak minket a fényben. Összetereltek minket, majd ránk eresztették a kutyákat.
A rendőrök ezután, anélkül, hogy bármit is kérdeztek volna tőlünk, rugdosni és verni kezdtek minket. Aztán mindannyiunkat átkutattak, átnézték a zsebeinket és hátizsákjainkat. Ha pénzt vagy okostelefont találtak, megsemmisítették. A pénzt a szemünk előtt tépték szét, a telefonokat a földhöz vágták. Az összes telefonból kivették az akkumulátorokat és a SIM-kártyákat, és egyenként megsemmisítették őket.
Aztán elvették tőlünk az összes meleg ruhát – kabátot, kesztyűt, sapkát, sálat, cipőt és zoknit – csak egy vékony felső és nadrág maradt rajtunk. Akin több nadrág volt, azzal levetették azt is.
Eközben megjelent egy újabb rendőrautó. Az újonnan érkezett rendőrök csatlakoztak a már ott lévőkhöz. Az egyik barátomat annyira megütötték egy bottal, hogy felszakadt a fejbőre. Aztán utasítottak minket, hogy üljünk le egy sorba úgy, hogy a lábainkat szétterpesztjük, a kezeinket a térdünkre tesszük és lehajtjuk a fejünket, majd a táskáinkban talált vizet a fejünkre és ruhánkra öntötték.
Ezután ráparancsoltak egy férfira, hogy álljon fel és tegye a kezeit a háta mögé. Az egyik rendőr megragadta a gallérjánál fogva, a földre lökte, és fegyvert szorított a fejéhez. A férfi sírni kezdett és kegyelemért könyörgött, ekkor a rendőr elvette a fegyvert, egy másik társa viszont rálépett a nyakára és leszorította, a többiek pedig rugdosni kezdték.
Ezután ismét ránk uszították a kutyákat. Megpróbáltunk hátrálva menekülni a kutyák elől, de a rendőrök utunkat állták és visszarugdostak minket a kutyák felé. Ez többször is megismétlődött. Néhány rendőr mindezt a kocsiban ülve, teázgatva és röhögve nézte végig.
Amikor elunták a ’játékot’, a rendőrök autókba ültettek minket, és visszavittek a szerb határhoz. A légkondit maximumra állították, hogy minél hidegebb legyen. Miután visszaértünk a határhoz, arra kényszerítettek minket, hogy felolvassunk egy urdu nyelven írt nyilatkozatot – volt pastu és fárszi változat is -, amely szerint illegálisan léptük át a határt, és nem tapasztaltunk semmiféle szóbeli vagy fizikai erőszakot a magyar hatóságok részéről. Aki nem olvasott elég hangosan, arra rákiabáltak és megfenyegették. A felolvasás alatt a rendőrök videóra vettek minket.
Reggel 8 körül visszatoloncoltak minket a szerb oldalra. A szerbek visszavettek minket és utasítottak, hogy menjünk Horgosra, de mi tudtuk, hogy nincs ott semmiféle szállás, leszámítva a tranzitzónánál lévő nem hivatalos tábort. Közülünk csak néhányan kapták vissza a vizes cipőjüket és zoknijukat, mi, többiek a maradék ruháinkat tekertük a lábunk köré, így indultunk visszafelé.
A hőmérséklet egész idő alatt körülbelül -7 fok volt és havazott.”
(kép: illusztráció)