Azért írok önöknek levelet, mert a feleségem nemrég a Szent János Kórház belgyógyászatán vendégeskedett és a szerzett tapasztalataink olyan mértékben voltak megdöbbentőek, amelyekről úgy gondolom, másoknak sem árt értesülni.
Hosszú ideje rosszul érezte magát a feleségem, de mint jó magyarhoz illő, nem fordult mindaddig orvoshoz, ameddig az állapota már addig fajult, hogy a szédülés, a rossz közérzet a mindennapjait teljesen megkeserített volna. Evvel sem ártana egyszer részletesebben foglalkozni, hogy vajon miért nevelik belénk magyarokba, hogy az orvost csak akkor szabad felkeresni, amikor már tényleg nagy a baj. Úgy vagyunk kódolva, hogy az orvos ideje drága kincs, nem szabad zargatni őt, nem szabad mindenféle „aprósággal” felkeresni, csak ha tényleg nagy a gond. Ez az egészségtudatosság teljes hiánya, ugyanakkor konszenzus övezi, így viszont, ha az ember orvosig jut, legtöbbször már nem is maga megy, hanem viszik és az sem ritka, hogy ilyenkor már nem, vagy csak komoly nehézségek árán tudnak rajta segíteni.
A mi történetünk veleje a következő, miután a lányunk is ráparancsolt az édesanyjára, hogy vegyen erőt magán és keresse fel a háziorvost, végre beadta a derekát. A háziorvos el is küldte laborra, ahol az eredmények nem voltak épp biztatóak, ráadásul a leletek kiértékelésekor végre az orvosnak eszébe jutott egy vérnyomásmérést is alkalmazni, ahol jelentős hipertóniát fedezett fel. Az eredmények tükrében kórházba utalta a feleségemet, így került a Jánosba.
A kórházi körülményekbe most nem mennék bele részletesen, aki az utóbbi években járt bármelyik magyar államilag finanszírozott intézményben, az nagyjából rendelkezik egyfajta képpel az uralkodó állapotokról. Ami inkább megdöbbentő, az a kórházban dolgozók nemtörődöm magatartása és a béka feneke alatti munkamorálja. Hivatástudatról ne is beszéljünk, sajnos mi ilyennel nem találkoztunk. Gyakorlatilag rá sem néztek a nővérek a feleségemre, ha információt, vagy segítséget mertünk kérni, szinte sértésnek vették, igyekeztek a lehető leginkább elkerülni a tennivalójuk ellátását. Ez több, mint szomorú.
Lázat egyetlen alkalommal sem mértek, sem a nejemnél, sem a többi kórteremben fekvő betegnél, ez szintén külön érdekesség volt, azt feltételeztük, ez a kórházi protokoll része kellene lennie, a gyakorlatban közel sem az.
Nagy az esélye, hogy a vérnyomását sem mérték meg alaposan jó darabig, ugyanis több, mint egy hétig nem találták indokoltnak, hogy vérnyomáscsökkentőt kapjon, majd, amikor szóvá tettük ezt, illetve azt is, hogy még mindig rendkívül rosszul érzi magát, hirtelen lett gyógyszer és a feleségem is jobban kezdte érezni magát. A másfél hét alatt újabb vérvételeket leszámítva semmiféle vizsgálatot nem végeztek el rajta, meg sem próbálták kideríteni, mégis mi okozhatja a vérnyomás megemelkedését. Ez azért különösen szomorú, mert a felségemnek korábban mindig kifejezetten alacsony volt a vérnyomása.
A második hét vége előtt közölték, hogy mehet haza isten hírével, meggyógyult. A vérnyomását ugyan nagyjából belőtték a gyógyszerekkel, de kész, annyi. Amikor ismét a háziorvosnál jártunk a kórházi kiruccanás után, az orvos volt, aki erősen csóválta a fejét és nemtetszésének adott hangot, miután beszámoltunk neki a fejleményekről.
Most így állunk, a felségem szedi a felírt gyógyszert, de az állapota megközelítőleg sem az egészséges, amelynek lennie kellene. Abban maradtunk a háziorvossal, hogy ezen a héten vissza kell mennünk hozzá, és ha minden marad a jelenlegiben, akkor újabb vizsgálatokra fogja küldeni (EKG stb.). Abban is megállapodtunk, hogy amit lehet, járóbeteg ellátás keretében fogunk megoldani, mert a kórházi állapotok nem a gyógyulást segítik elő. Már csak arra kell tudnunk felkészülni, hogy így elég sokat kell majd várnunk az időpontokra. Remélhetőleg ki fogjuk tudni várni.
praxis.blog.hu
