Azt hiszem a kenuedzés volt a legfontosabb tevékenység, ami foglalkoztatott – rendhagyó nekrológ Bardóczi Sándortól.
A száraz edzéseken a polgári iskola tornatermében szertornázó csapat csutkán hallgatta a Közeli helyeken-t, a number one rendszerváltó nótát a Bikinitől, ha éppen nem a Garázs szólt Feróval, aki persze nekünk is küldött egy Yeah-t.
Ennyi idő után már azt is bevallhatom, hogy amikor Sóvágó tanár bá’ három hét nyári szabadságra ment a családjával egy lakóautóvá átalakított Nizával, már másnap betört a keménymag a strandfürdőn lévő csónakházba és leemeltünk vagy 10-en a diópántjáról a súlyos csónakházkaput, hogy addig is evezhessünk, míg az edző nyaral. (Mikor hazaért volt is pánik, mert visszatenni már nem tudtuk kulcsok nélkül. Ezért néhányan elkérték tőle a kulcsokat és amíg a csapat egyik fele feltartóztatta, addig a másik a helyére rakta a vasajtót.)
Mi voltunk az a generáció, aki tévéből nézte végig a román forradalmat és a Ceausescu házaspár statáriális kivégzését. Közben nem értettük teljesen a taxis blokádot, de éreztük a bőrünkön a változás szelét. Ugyebár „White dove, fly with the wind, satöbbi”. Az Edda, a Bikini, a Ricse, a Pokolgép, a Lord nekünk szólt, ahogy a Dire Straits és a Pink Floyd is. The Wall. Merthogy éppen falakat bontottunk.
Na jó, a gyíkoknak volt még az Első Emelet és a Bonanza. A Bikini temesvári koncertje két hónappal a forradalom után elementáris erővel hatott ránk. Na ott lépett fel a Közeli helyeken szerzője, a most elhunyt Dévényi Ádám. Azzal, hogy Lyuk a zászló közepén. A csúcspontot jelölte ki. Béke poraira.
